on shouting

I tried it out finally

the yelling therapy

went out of the village

one valley farther

and said out loud 

whatever reason I could think of

to hate Á. and God

and after each one of them

I let out an inarticulate shriek

It was pretty good

not easy at first but I got better at it

it came from a place deeper and deeper

it even started to feel like some sort of a prayer

raw and honest 

you wouldn't yell at somebody that you don't care about

then I once heard some hallo-ing 

from the other side of the hill

then I turned my steps backwards

My throat aches a bit

nevertheless 

I think I may have

many more such sessions in myself

where could I do it near home

and when

and would I if it were not prescribed any longer

(though it could be

it came up earlier

in therapy as well as in ither conversations)

these are the questions

on the funk(?)

I shouldn't be doing this in public

("public" meaning about four people

as far as I can tell...

but still, I'm leaving a trace)

every time I fall, I feel like a fool

[that's an interesting sentence in terms of f..l words]

as I look back at my unreasonably hopeful-sounding posts

just days before.

Somehow it doesn't really work the other way round.

I am tempted to just give up

whatever that may mean

just stop trying

for all the doing isn't more than

pathetic attempts to hold on

by grabbing my own hair.

on (the?) two ways of being hungry

Last night I took a sleeping pill (med #1)

not for any mental disturbance, thank God 

just because I was afraid that 

if I can't go back to sleep much longer after 2am

than the 6am rorate mass will be in grave danger.

What I didn't realise (in my usual naïvite...)

was that since I haven't had one in a month 

it was bound to knock me off

and so getting up and staying awake for that single hour

was close to a nightmare

and even after getting back to sleep at 7am

I needed long hours of anything-but-restful slumber to make myself get up

eventually after 10:30

and still felt pretty numb well into the afternoon.

Anyway, the odder thing

was that I wanted to eat the whole day long

while my stomach hasn't been properly empty since I am here

(lunches are huge

two courses in restaurant portions

and about as much meat so far as I'd eat in a month)

and now I finally came to understand 

that there exists a mind-type hunger as well

that has nothing to do with my stomach

a very subtle one indeed

that just whispers "Eat. Eat." in my ear

and does that quite irresistibly. 

And it may be induced naturally 

by a hectic schedule, general stress and fatigue

or by (this or an other) medicine.

(It might also explain why 

the other day when we met accidentally

M. was ordering two slices of toast

besides the two-course, carbohydrate-heavy meal

that I couldn't even finish off.

I mean, she doesn't do 

heavy manual labour either

to explain such an appetite

and she gained a lot of weight recently

I was wondering if it's medicine-related

she's certainly a lot more balanced, too

which may not be such a bad exchange 

still, I'm a bit worried by her size.)

on my love/hate relationship with sugar

So after a month of if-not-quite-no-but-a-lot-less sugar

I can at least draw a few outlines

as to the why and when and what.

Obviously the worst is in extreme fatigue

(be it physical or mental)

those are the times when I hardly stop to think

my brain lights up with a flashing 

"Carbohydrate! Yaay! Get as much as you can! As fast as you can!"

and I do exactly so.

I suppose that's evolutionary behaviour 

a pattern that has served survival for thousands of years

(not any longer, though, or at least not under my first-world circumstances). 

What I can do is either

a) have no very sugary stuff at hand, or

b) avoid excessive fatigue 

(the second being the best but the less doable option).

Other than that, simply knowing that 

"I don't choose sweet"

helped immensely 

in everyday (bakery, canteen, coffee shop, pub) situations.

That's absolutely something to consider keeping (or putting on, like a _habit_).

And then there are the vices

to my surprise, I am o.k. without 

or, to my even greater surprise, with just a few bits of

chocolate

(see Abstainer vs. Moderator)

but I often found it difficult to resist sweet bakery-stuff

which then turned out to be disappointing each time

(maybe also because these weren't fresh any longer but still)

that is again something to keep in mind 

for future reference. 

I wasn't tempted by any [cukrászda] in November

but home-baked cookies and cakes did show up at times

and those were the sweets that were definitely worth it.

I ate fruit (fresh, canned and dried)

and even drank fruit juice (though I usually diluted it with water)

so maybe I could've done more

in terms of changing my taste--

that time may or may not come.

What I'd try now (if I had the nerve to any more changes nowadays) would be

to cut back on carbohydrates in general

and mostly on white flour.

That of course were easier if I cooked

I did start shifting towards whole-grain in quite a few foods earlier 

(like pasta, couscous and oat flakes).

Maybe after moving back home 

I could start cooking...?

Zs. sent an article on meal-prepping

that was quite inspiring 

maybe that could dissolve some of the drag

I mean, really, the most tiresome parts of cooking are

1) working out what to make, and

2) cleaning and chopping stuff.

If those were done in an hour or two each week

then I might happily cook three or four times, I guess.

on the four basic spiritual needs

1. To be loved and to love

2. To experience that one's life has its inherent value

3. To be free (recognise and choose the good)

4. To belong (deep, intimate relationships)

We are all born with these desires 

but perhaps more importantly

also with these abilities.

Even if I have to dig a bit (or a lot)

to get to one or more of them

somewhere deep inside

there is a way.

on outlets and identities

I am told (not for the first time, mind you)

that I need (non-destructive) outlets

for my emotions 

mentally (writing? crying? shouting?)

physically (running? chopping firewood?)

and spiritually  (...?)

and if I use them appropriately 

then the pain, with time,

will loose of its strength

and, with time 

it will start to feel more like 

the memory of pain.

So far, so good. How do I start it, though?

And how do I get back on track after 

a blood-thirsty dream-splurge or two?

The other interesting task

may be to 

well, first accept reality both on the factual level (what has been has been and may (have) be(en)), and on the emotional (what I feel is what I feel and I may feel so)--anyway, that isn't the point now

but then

to take my interpretations

(whatever I tell myself, think, surmise)

and review those 

in the light of what I know to be true--mostly Scripture.

What's funny in it is that 

every now and again I came across this concept earlier 

building up an identity based on faith

but it always felt like such a 

useless thing to spend time on

I mean, isn't it obvious that 

we are loved sinners 

whose Father and Maker delights in them

who are precious beyond any other creature etc. etc.?

Well, she who stands should be careful

not to fall...

on some great expectations

(I'm so glad now that 

the blog is not interactive. This way 

I might give a go to 

voicing my experiences even here

more or less real-time

for this sort of a reflection so far

seems to help me quite a bit.)

Sooo, this is going to be interesting

in the best possible way.

Apparently Sr. Á. somehow managed 

what many have tried before her

without too much success:

convincing me 

that my modus operandi

(including the waves of wrath, and the running of the same rounds &c.)

is actually 

a sign of my relatively well functioning psyche

since these are totally adequate feelings

here and now.

And that it would be more worrying

had I not these

for that could only be if

they were suppressed 

somewhere deep down

and would then disturb me in other ways

kind of like the balloon bunny

that may grow a third ear if you press it hard enough. :-)

Also, God has all the time of my life to go on with creating me

there really is no need (besides way...)

to rush the healing

there is a time for everything

and this is that of mourning.

It remains to be seen, of course, how long 

it'll keep me going

but now I am pretty excited. 

(I won't look up anything while writing here

so my apologies in advance for the occasional

grammatical, lexical or stylistic 

mistakes.)

on my way again

It's snowy and foggy

half-way between Bp. and Miskolc

I like it when the horizon and the skyline blend into one another 

though it reminds me of the trips to Baja

and that reminds me of some more difficult letters 

waiting to be written

Today I got to talk on therapy

after a girl who isn't quite sure if her love relationship will work out

but probably it won't

and before another who had similar thoughts a few weeks earlier

and was dumped by this time

by the guy who really sounded like a jerk.

Odd how these things come together

there are at least two more 

more or less struggling with their men

and one quite possibly

and then there am I

much like an alien

and yet so much one of them.

I have no idea how I will handle 

the move home

by all probabilities I was over-enthusiastic once again

(what a surprise...!)

I regret that I told G. & T. so ea(ge)rly

anyway, baby steps may help

I might sleep at home after late activities

(though January doesn't really abound in those)

and go back for long evenings

maybe

maybe.

Meanwhile

the company where I eventually did send in my application 

wrote back two really friendly lines

that they'll have a look at my stuff

and get back to me,

please would I wait patiently. 

And that at least is nice.

on the waves of hatred

More and more often
(let's say, twice a day at least)
I am overcome by sheer hatred
against him and her
which then turns back on me
every single time
without fail
since, obviously, where else could it go?

This can only kill me
(and the emphasis may well be on either the kill or the me)

But I have no idea how to fight it
and, frankly, not much inclination, either.
I tell myself that it will just go away
but I know it won't. There are way too many people
carrying on with never resolved issues
for decades.
Maybe "working on them" could help
but maybe not. I have no idea how to do it,
and I can't pull myself out of the swamp by my hair anyway.
And anyway, why would I deserve a better fate than the many
who have gone through and became crippled for life
by the same evil?

on a loong morning

Mum was here

came for the concert last night

today we had a ten minute chat

of which I may now need a few days to recover

hell, I definitely won't spend more time at home around Christmas than I must

(which is a bit sad because I dreamed about meeting lots of people in Bp.)

Anyway, I got up for the rorate mass today

at 5:20

it was nice

I was kept busy with the breakfast arrangements

people were kind

and I was close to tears all the time

Later I went home for a few items for the retreat

apparently it's freezing even by day in the mountains 

I am still hoping to have some snow

that might make it more bearable 

(I remember a retreat back in 2017

where I eventually gave in beacuse

it's very hard to be angry at a God

that gives me so much beauty)

otherwise I dread the whole thing

I mean, I've been falling ever since trying to sit still for ten minutes last week

and now I set off for 5 days?!

And there is, as it is always before leaving,

a lot to do today... 

I am overwhelmed.

And I very much hope that the Saint John's wort tea

really has all the antidepressant qualities attributed to it

for it tastes pretty bad.

on not getting anywhere

Progress is but an illusion

I don't feel a single step farther

on the road of personality development

(whatever that may be in my case

but let's just say becoming 

something more of 

a loving and lovable person)

than I was in May.

My life has no more meaning, and

I don't have more resources to try and figure it out.

I am not stronger or steadier.

If anything, I am weaker and moodier.

Sometimes I wonder 

why there are still people around me

who don't give up on me.

on doing what must be done

A minute ago
I finally sent out two
highly important and
very long procrastinated e-mails:
to the state child protection authority
and the foundation where we were on hold in the adoption queue.
On Monday they'll wipe out our data from their systems
maybe sigh
and go on.

While my heart breaks once again
as I once again must face the hard fact that
motherhood eludes me
quite possibly for forever.

And I am very much tempted to start thinking
what I must have done so utterly, so irreparably wrong
to deserve this
but then of course life just doesn't work this way
the very question is unreasonable
ridiculous in fact

if only I wasn't sobbing.

on the power of community

Last night on CLC

almost everyone was more or less discouraged 

by the retreat

or by life in general.

É. is in a more depressed period again

and I was pretty much as low as ever.

She told us about the mess in her flat 

that prevents her from cooking or just doing everyday stuff

I told them about the job-case

and cried quite a bit

(which may cleanse my psyche but certainly not my glasses :D)

the others listened attentively and compassionately 

as always.

Then we had one more round to reflect on what we heard.

And at that point, people stepped in

not only with words that built us both up

but also with practical suggestions 

which by God's grace were totally well aimed

so in the end we decided to go and help É. tidy up her flat for Christmas

and I promised them to hand in my application by Monday.

We even laughed out loud a bit

on J.'s vivid telling of unexpected visitors

(may God be merciful to them,

especially if they happen to open a shut door to peep in!).

We all declared to be relieved and grateful in the end. And I came home more hopeful than I had been for a good week or so.

on feeling paralysed

The idea of the job application 

sends me into some sort of a frozen state

quite bizarre and a bit scary

obviously I have nothing to lose

(apart from having to live in with the shame of yet another bad interview

but that isn't a very public thing either)

and quite a bit to gain

I couldn't say a single other job for which I had more skill

and yet, there seems no way to make myself do the application.

The other thing igniting similar resistance is running

though in that there would seem to be even less risk

but remaining alone with my mind

is impossible at present.

Maybe I could try to listen to an audio book

but I'm not sure how the headphones would work for running

and of course I am plain lazy, as well.

Which reminds me of a walk and chat

with F. last evening 

in drizzling rain and correspondingly despondent mood

he told me at one point that

even though he hates his current workplace

maybe it wouldn't be much better anywhere else either

he may just be lazy

and it felt good to hear that from someone else

for I've long suspected it about myself

but never really admitted it

we were basically commiserating

over our own lives 

as well as the state of the world 

but there was something reassuring in it nevertheless.

And this morning, in proper rain

we attended a Fridays for Future demonstration with A.

we weren't more than fifty people

but still I'm glad I made it this time.

In half an hour I'll have to be off for CLC

which is always a blessing

and a huge energy surge

and yet I hardly feel up to get out of this armchair 

this is temptation indeed

and I won't give in

even if I did give in to sweets today.

on a difficult morning

I was about to write that

if this isn't depression than I don't know what is

but then of course I don't

it's just what I imagine it to be

not wanting to get out of bed

(preferably ever again)

and silently weeping in despair

and feeling totally, irreparably broken.

(All these after half a tranquilizer.

I actually had a look at its LD50 limit

but it's way higher than the half bottle I have at hand, fortunately.)

I was once again conceited about my progress

time to accept that

no matter how strong I hold on

to my hair

I can't pull myself out of this.

(Not much after these the medicine kicked in

I slept an hour or so more

and was stunned for at least an hour more

doing everything half-pace

but at least not crying.)

(I've lost a post draft on the Blogger app

for about the third time

I really have to write them as notes at first.)

Today I signed the "gifting contract"

so the flat's officially mine

but of course it comes with no good feeling

relief or anything like that.

After that I sat at a café with Z.

whom I've known for ages

but we were never close

it was a good conversation 

not too deep, not too shallow

I'd happily spend a few days with their family, too

and maybe I will in December.

After that I helped Sz. moving house

I put stuff in boxes, basically 

and wondered how easily I can get rid of stuff

compared to so many people.

After choir practice the chorus-master told me

that she hears about many men nowadays 

leaving their wives and children for workplace lovers

I'm not sure what I ought to think or feel

but probably there really is some zeitgeist-y in it.

I am no unique snowflake.

I walked part of the way home

(my bus left two minutes early)

with a Methodist girl, O.

with whom I sympathised from the first practice 

but there never was a chance to get to know each other better

and so I shared quite a bit of my troubles

and she was very kind and interested.

I'm grateful for this encounter

and hope she'll share a bit of herself, too

at some later occasion.

on this and that

I was told last night 

(jokingly)

that I am no fun

I replied that I know

that's why I am being divorced

this killed the playfulness of the conversation, naturally

though meanwhile I read the reply that I will be fun

indicating that this is seen as a temporary state

but was I ever much fun, I wonder

the person I would want to hang out with...?

(Maybe the key is that it's not me who has to want to.)

Meanwhile

I am sinking into misery again

I contemplate getting back on the medications 

maybe I shouldn't have left them off

but no use crying over spilled milk
I remember telling someone in the beginning (as I left them off)
that I want to remain free to use them if need be
but by now it feels like yet another failure
maybe I shouldn't have told so many people about it
but no use crying over spilled milk.

Or maybe I should adopt the mindset of the good social worker:
if our homeless friend has had a home for two months 

than we shall celebrate that.

***
I bought a cardigan yesterday

fast fashion but at least made of recycled PE :-)
black

every now and then I can almost feel the desire rising in me

to start wearing a slightly more varied set of clothes

(I found myself indulging in fantasies on the therapy group finding me in a skirt one unassuming Tuesday morning...)

and yet

I grew accustomed to this outfit

and it somehow grew on me
in a way that's both comfortable and a bit too tight at the same time
the idea of changing into something else feels daunting
and useless anyway
since all's the same

and there's no reason to appear pretty any more.

Meanwhile
of course I know, too
that what I wear affects how I feel
and yet
and yet.

***
The everyday retreat has a chunk of
mindful, contemplative prayer prescribed in it for each day
and that does not help me at present
I freaked out in this time every day since Monday
so I won't do it.
Which is sad because it is a really promising material
just not for me, for now. It's o.k.

***
But
there is something really happifying going on, too
yesterday we started a joint gratitude list on Messenger with S.
(I'll use initials from now on, it seems easier than describing people :-))
the goal is a hundred by next Tuesday
I mostly wanted to give momentum to some shift of attitude on my side
and maybe some boost of morale for him
what I didn't anticipate is

how much joy

I derive from
his entries, too.

on holes and abysses

for a change

(and to give a bit of rest from myself to my brother and sister-in-law)

I am sleeping on a friend's couch

only I'm not sure how much sleep there will be in it

at present I'm closer to crying than to sleeping

that's been this way for days now (of course not always with sleep on the other side)

I am just as unstable as I was

as if nothing would ever change

the acquaintance I was listening to back on Thursday 

was very glad about it

she told me today that she doesn't know what I did to her or how I listened

but she was all right for days to come

that's a compliment indeed 

especially under circumstances like these

but somehow I can't rejoice

I still haven't done the job application 

I still feel like a failure in pretty much everything

all I want is to curl up in a small ball

and roll as far as I can

until somewhere 

I just happen to fall down

into some bottomless abyss

which reminds me of the other thing about which I wanted to write here

I found a black hole somewhere deep inside

it started as a slightly worrying realisation 

namely that 

given the right circumstances 

I could fall in love with

any of a couple of unsuitable candidates

but it may be even worse

I fear it could be

almost any man

and in almost no time

it sometimes feels like one long, deliberate action of agere contra

but if it stays like this (or gets worse)

I'm sure I'll get tired

and bored

and just jump head-first 

at one chance 

at one point

I must find reassurance 

in other relationships 

and maybe also some quite apart from people (is that even possible?)

(Anyway, I slept a lot better than expected!) 

on anxiety

I have to finally face the fact

that it isn't over

(yet? ever?)

my whole inside is being squeezed

almost every time when I stop to notice

and not stopping isn't really the best solution, I'm afraid

however happily I tend to choose it.

Bad thoughts (though not the suicidal type) are attacking again

this will be a difficult Advent

(was I seriously thinking it won't?)

And yet

what else is there to do

than to

carry on

and 

hope 

as 

long 

as 

I

breathe
?

on sleep (or lack thereof)

It's nothing serious (yet?)
but annoying nevertheless:
after months of sleeping happily around 10pm
now I am up till midnight or 1am
every night.

Still, medication doesn't feel right
moving more outside during the day would surely do wonders
on more than one level
(if only I weren't this lazy...)
and maybe some structure to my days.

Our Advent ”retreat in everyday life” starts tomorrow
that could provide me with a frame, I guess.

And maybe, just maybe
I could try keeping my phone out of reach for the night, too...
The Headspace sleep meditations are fabulous
but probably I should just start one through the headphones
and put away the phone.
Hmm, writing sharpens my mind considerably...

(I also have to get up to pee quite a few times nightly
I'd be very much surprised if it had to do with my blood sugar
but I'll look into it this week, since I have no other idea either.)

on motorcycling

Apparently I am more of an adrenaline seeker

than I knew (or admitted).

Speeding

on a vehicle that has no box around

feels pretty amazing

(quite draughty, undeniably

but even that was o.k. on the back seat).

(Why then, I wonder

did I hate that roller coaster so heartily? 

Maybe because of the physical stuff

all my organs spinning and churning.

Or because it was downright scary?)

I wonder also

whether the thought that

should anything go awry

I'll die on the spot

adds to the thrill.

It probably does.

And there is one more thing.

The moment I change into the gear

I change into someone else...

I become barely recognisable 

while also turn into

"a motorcyclist"

who (in my mind) is (supposed to be)

a badass

(or a roughneck / larrikin, as Google Translate tells me).

And that's cool, even if the change 

really only happens in my mind.

on excitement

Tomorrow shall be Motorcycling Day

the second

and the first was such great fun

that I am almost giddy with excitement. 

Should I tone down my expectations? 

Oh but I won't.

Road, here I come, woo-hoo!

on PMS and No Sugar November

On PMS most everything was said before me by the amazing nesztelencsiga.

Now it turns out yet again that my moodiness in the previous days
was (at least in part) due to this
but the No Sugar November is yielding evidence that
besides most of those daily mood swings of mine balancing out
PMS also hits me a lot less
this way.

And that is definitely something to be remembered when cravings hit
(as they still do when I am particularly needy emotionally
or just plain tired to death).

on a lot brighter day

The sun shone today.

I spent a good 1.5 hour at an electronics store with an acquaintance that was looking for a washing machine

and some more time later listening to her troubles

nice to see that I haven't entirely lost that ability

I lost my hat though

on the bus to the store 

(yes, the German one)

I talked to a friend later

it turned out great

(not sure what I was afraid of)

I watered the plants at home

and took some board games

to yet another friend

at whose place the pub quiz group

had a good game night

under the pretence of having to drink that wine

we won at one point back in the previous season.

I took a bottle of champagne as well

which was gone off

a very odd development from a bottle of champagne, as far as I can tell

but this was by far the best company for it to turn out. 

on an odd day

This was a particularly dark, gray and wet day.

In the morning I became a bit angry with a friend

and I wasn't quite right, as it quickly turned out

so I apologised

and then she told me she doesn't want to see me ever again

(not so much for this but for deeper and longer-building resentment).

Around noon I crossed a street 

too close in front of a car

and I was on the other side by the time I realised

that my brain only registered the car behind the first one

they were both silver coloured

but the second one had its lights on.

I had lunch at a friend's house

along with their two lovely children

and I am still unable to cope with their questions on my marital status
(or my husband, the now ex, who also happens to be the godfather of the boy)

I wonder if I ever will.

In the evening I told my niece off 

(after about three days of not doing it)

she's just behaving horribly

entitled to everything and not owing anybody anything, ever

and I know that 15 is the proper age for this

but that doesn't make it much easier to bear.

On choir practice people were tired and headache-y

it's because of the weather, was the verdict.

And after that my friend called me laughingly,

and told me that the incident in the morning
may or may not have been connected
to her period.

on job applications

A confession:
I've never got employed by any organisation
where there was a proper recruitment procedure
(unless someone there knew me beforehand).

By now, I simply hate
to put all the effort in a CV and especially a ”motivational letter”
because meanwhile
I inevitably get excited about the job
only to fail at any in-person examination.

All for nothing,
all for yet another rejection.

(I know it sounds like a stupid generalisation
but alas, there is more than enough data to back it.)

Anyway, being up late doesn't improve my mental health,
so off to bed for tonight
and let tomorrow worry for itself.

on feeling rejected and dejected

Yet another discovery:
I, too, am prone to take offence at
and end up resisting and resenting
any outside expectation
be it explicit or implicit
especially if it is about ”moving on”

on that I claim to be the only judge.

Meanwhile, my newest fascination: Intrigue on BBC Radio4.
Tunnel 29 was about a bunch of brave people who dug a tunnel under the Berlin Wall;
and The Missing Cryptoqueen about the OneCoin fraud.

on a weekend of doing nothing

or just a bit, like watering at home

my plants actually seem happier without me than they were with me

there may be an allegory here but I'd rather not go on exploring it

I'll still have to make a few photos of the double bed frame

since the girl who promised to buy it never came back for it (or answered to my enquiries...)

I was so tired by Friday afternoon that I skipped CLC

which is never a good thing

I need them very much, always

I was also dead impatient with the kids

they were just sooo loud the whole evening...

in fact they were happy to oblige me once I told them that I'm horribly tired

they just couldn't keep silent

(in the end I set a timer for 10 relished minutes, and let go afterwards

they calmed down a bit meanwhile, too)

but then maybe it was because of that cold I caught back in Germany

and never quite "laid out"

also, sleep isn't quite what it ought to be

I wake up several times each night to pee

and then am thirsty again

not very good, though not very bad either

I also got finally round to send out that "circular"

and got a few very kind replies again

I sometimes smile at 

how much goodness

my sufferings let loose in my friends

if only I could ever repay them

(but that's no worry, God shall)

on nothing in particular

I wrote a quite hopeful "circular" last night

then had "one of them moments"

when it all just turns black in a few seconds

but I somehow managed to mold those feelings into words

and quite quickly they lost from their power.

The other day I thought again

of that psychiatrist (#2, the decent one)

that warned me not to think about myself as somebody mentally ill

for neither anyone in my family nor I have any history of it.

I was glad for that remark

of course

but isn't it also a reinforcement of my prejudices? 

”If nothing else, at least I'm not depressed.”

According to St Ignatius, I shouldn't desire

marriage more than singleness

wealth more than poverty 

health more than sickness

but the one that draws me closer to God.

Way to go to this indifference.

However, I suppose

being grateful for the easier way

(mental health-wise)

can't hurt.

And I've got an invitation for a New Year's party

from a wayback friend

(back then a fairly close one

with whom I parted kind of abruptly

about ten years ago)

it'll involve a lot of dancing

(he's an instructor)

at present it feels absolutely outside my comfort zone

dead scary, in fact

but also very alluring, exactly for the same reason.

on resisting change

It took me a week of freezing in Germany
to buy a hat
and put on thights under my jeans
and now I've been wearing them for two days here
where it is ten degrees warmer...

On therapy we had a feedback-round
starting from "what do you think the others think of you"
which was a difficult thing to me
because I tend to think that I don't care
and thus I don't think about it much or at all
but then I do care, oh, I do
I just can't take in criticism
and so I keep on avoiding all sorts of feedbacks.

Talk about resisting change...

This time I started thinking very hardly while browsing the pictures
then I decided to take it more intuitively
to choose a picture first
and make up my theories more or less on the fly.

And of course it wasn't bad
the other members seemed generally happy with my inputs
the psychologist man said that I take in people's thoughts and feelings fast and sharply
(as well as all the jokes :-))
and the other one that I do have a firm enough ground of my values and belief
to hold me even if one part is removed (albeit a very important one)
this I am still inclined to doubt
but deep down I also feel that this inclination is rooted
more in self-pity
than in real doubt.

on coming home

I fell in love again

with trains

the best way of travel 

(provided that they are the ÖBB/DB type...)

I read a lot

played Duolingo ad nauseum

ate and drank and was merry

I was also the guest of the catering guy for a tea

his card terminal was broken and instead of returning to me with the other one as he promised 

the next time he came my way he told me that it was on him.

Kind people are out there everywhere.

And now I am approaching home 

I was about to write

"or the closest I can get to that these days"

but alas, no

it is home in full

with my sister-in-law, brother and that bunch of great kids in it

teeming with friends in the afternoon

and all the loud dinners and quiet prayers in the evening

it is home in full for me for now

and I shall be grateful for it as long as I live.

on playing

For the first time in my life

and even now pretty much unawarest

I lived a few days on the principle that 

"I say yes unless there is a compelling reason for a no"

and I played more with the kids here 

than any other time anywhere, probably

and even if I started at times reluctantly 

it was so worth it.

I'm not even sure why and how it turned out this way

but I heartily enjoyed being around little people

who love me without expectations or constraints

pretty much for the sake of my friend, their mother 

and it also dawned on me that by the time we next meet

they may well grow out of the play-with-me age

and since we had plenty of adult time at hand anyway

there just was no compelling reason to say no.

And so we shared quite a bit of fun

(I don't think I have played hide-and-seek for the last 30+ years)

of course they won't remember forever

but they may for a time

and also look forward to the next guest

and maybe, just maybe

I learned a bit about myself

about first things first

and about living in the here and now.

We also attended a lovely little concert today

all recorder 

from sopranino to great bass

from solo to tutti

from 9 to, say, 69.

And it felt so good. 

It's been ages since I last heard this much of recorder music

and also I found that 

anything reconnecting me with my pre-marital life & self

is very much welcome in these troubled times.

The other life-giving programme here

was the library visit on Friday

an amazing building 

where I've got an impression on a Western town library 

all in one open space

no quantity limit on the borrow-able items

each CD and DVD in its own case, right in front of the user

as well as

read three beautiful / cute / funny picture books.

And so if I started with principles

I may as well add that 

"Books make me happy"

and start living accordingly.

on being on the other end

These had definitely been the most interesting hours for me for a long time

redefining our relationship with a new friend

or maybe rather acquaintance

who as it turned out wanted a lot more of me than I ever will

(although he made it very confusing for quite some time, always dancing back and forth in his expressions)

so it was basically he saying yes and I no

for hours on end

pretty frustrating

especially since I felt 

that he understands me just as little as I do him, and also

that he talked three times more than I did

(but for that I really can't complain because I've been doing it to many people these months)

and perhaps most irritatingly of all

as though I couldn't really shake him 

in his confidence

up to the end

(which was o.k. as long as it was 

he assuring me that he is not hurt a bit

but then I came to realise that it also means 

that he's ready to go on with the pusuit).

There was a piece of self-discovery in it, too

usually I am the person in need and want of a hug

and yet I found myself shying away from any close physical proximity of this guy

however friendly and non-sexual the movements were

even before the conversation turned really serious. 

Eventually I said good-bye to him via IM

and set his messages to "ignore"

a measure I've never taken with anyone yet.

It doesn't exactly feel good

but I can't see any other (and especially better) way out.

I think I've never been to this end of the story

and I always imagined it to be better

but for some reason I don't feel flattered at all

I am just tired, and maybe even a bit disappointed.

on falling apart

I just had a look at my Drafts here

never suspecting what laid ahead

and found the never-published post

from the day on which we started going out together

containing all the bliss

This called for a half piece of med#2

which is fine for tonight certainly 

giving myself compassion & all the help needed
blah-blah

but will there be a time when such occasions will 

no longer 

call for any special distraction/help

I wonder

And so I am here in Germany

with this lovely family

and marvel at the unmerited grace

that I don't feel much envy

for the family life that in this form

is not and will not be mine.

And I bought a bunch of beautiful cards today

mostly for birthdays and births

to the latter of which I probably did not send more than one or two cards before, altogether 

and there are fewer coming up anyway

but it felt good

maybe I'll be more thoughtful from now on

who knows...

And we've been to an exhibition

on the (late) Jews of the town and the area

with a couple of photos

of the synagogue that was burned down on the Christal Night

and from concentration camps

they made me shiver

I will have to visit Auschwitz soon

after Trotzdem Ja zum Leben sagen 

and that documentary on the dance performance, The Euphoria of Existence.

And later my friend told me 

that (with all what I say

about not being able to love myself)

all that I do for myself, 

the mere fact that I care, and don't let everything just fall in pieces with a shrug

well

what else is this than self-love?

on my way

and so life goes on, it seems

after a rather long halt

i rid myself from both psych meds in a few days (actually it doesn't so much feel like ridding myself than just being over it, the need)

a rather long halt in which i happened to nearly die (figuratively, of course)

and yet i did not

and now i am in this car

a Mercedes-Benz 

toward Budapest

in rain

and there is an acquaintance sitting in the front passenger seat, another little carpool-coincidence 

enough for me not to wish us getting into an instantly lethal accident on the motorway

which somehow did cross my mind before setting off

maybe to signal to me that all is not indeed miraculously made well inside

but it is a whole lot better, nevertheless 

and i am on my way to Landau

a high school friend and her family

i'm quite far from them mentally still

but i'll have 14-ish hours on trains

to prepare, and to wind down, read, watch the landscape

i am looking foward to it

and looking forward to something, i find again and again, is as life-giving

as it is life-taking to dread something that's coming up.

on feeling alive

i wonder if it is a steady ascent from now on

i wonder even if it never is one and never will be

it can't

life isn't steady and isn't meant to be

and yet

now, when after more than half a year there is nothing ahead to be dreaded

i find myself wondering again, if it might, just might not be a steady ascent just for this one time in my life.

meanwhile, this was the week of letting go

there are so many kinds of forevers

the court room sadly lacks a crucifix

but Jesus did sit through the whole with me

maybe with us

He who was judged wrongly 

and sentenced to a death He never deserved

and bore it right to the crucifixion for me

maybe for us

and He was there in the afternoon, too

where more than two or three were gathered in His name

friends that accompanied and supported me

or us

all the way through

the marriage, 

separation,

and divorce

brothers and sisters of Emmaus

with whom I walked, talked, mourned, wept, prayed, 

and sometimes laughed

and recognised Him 

in the pain as well as in the healing

in the suffering as well as in the unexpected rays of joy

brothers and sisters of Emmaus

who mourned, wept and prayed

for me and instead of me

and who recognised Him

in the pain as well as the healing

in the suffering as well as in the unexpected rays of joy

for me and instead of me

when I wasn't even able to do these

and there were other good-byes 

"those whose lives connect, however briefly, will remain in some deep sense connected forever"

a friend moving far away

but closer to his nearests and dearests

a blessing

for which I truly am as grateful

as I am for having him around for these months

and a friend's child lost to cancer

so many memories, hopes, plans,

buried in the open coffin

of a 14 year old girl

unimaginable, unexplainable

...

"An hour later she had said her last goodbye. The truth lay between them, unspoken, and now he was leaving and she might never see him again. She realized with a smile of happy surprise that she was a little in love with him. But it didn’t matter. It was as devoid of pain as it was of hope."

From Devices and Desires by P. D. James

#maezttanultam

- A rossz kávén nem segít a cukor (sem).

Még mindig simogatós telefon

Valahogy visszaszoktam a telefonra, persze. De kezd tönkremenni a képernyője (elsötétedik, valahányszor kb. a bal fölső negyedébe koppintok, vagy ilyesmi), úgyhogy most már ez is frusztrál, nem csak az, hogy az az utolsó mozdulatom este, és az első reggel, hogy meglesem a Messengert/GMailt. Képtelen vagyok kizárni a külvilágot ezekből az időkből, bármennyire úgy gondolom is, hogy szentek.

És akkor tegnap legyalultam róla szinte mindent, gyakorlatilag csak a LibriVox, a Pray-as-you-go és a Start Running maradt. Semmi olyan, ami kapcsolatba tudna velem lépni (vagy amin a külvilág). Kíváncsi vagyok. Pont tegnap reggel meséltem Gergőnek, hogy sose volt FOMO-m a Facebook miatt, de a Messengerrel annál inkább.

Még mindig fut

Azt hiszem, a gazdasághoz hasonlóan az én futásom is elérte a szigorúan monoton növekedés plafonját: a tegnap reggeli 9 perc egyben (összesen 23) eléggé meggyötört. Mondjuk eleve eléggé döglött voltam a hétvégén (ez ma délutánra javult csak valamelyest), de nem fog megártani, ha holnap megismétlem ezt a kört (W5 R4 W1 R6 W2 R9 W2 R4 W5).

:-)

Rájöttem, hogy a szelektív konténerek a formabedobós játékok iránti vonzalomra építenek: a kerek lukba dobjuk a PET-palackot és a konzervdobozt, a laposba a papírköteget...

És ahonnét ez eszembe juthatott:

A legrosszabb vasarlasom egy Fisher Price formabedobo volt, a csigas. Az vmi rossz konstrukcio volt, ha akartuk, nem zenelt, de fel ejszaka nyomta, mikor aludtunk volna. A ferjem egy ejszaka beduhodott, kiszedte az elemet, a nyomorult meg mindig zenelt…Norbi lilara szinesedett fejjel szetszedte, kirangatta a vezetekeit, es nem hiszitek el, meg mindig zenelt! Vegul a kinti kukaban landolt, a ferjem eskuszik, h reggel meg hallotta a kuka felol a dallamot 
Utana neztem, mas is tapasztalt ilyet 

„...arcul köpött a flow”

A múlt hétvégén és a mostanin is voltunk reggelente futni együtt: Áron fekvőtámaszozott, míg én sétáltam (aztán utolért futva, és sétált velem), szóval nem vesztegettem az ő idejét sem. És megtaláltam a teljes menetrendet is, ami egy kicsit kitolás magammal, mert eddig az egyik lelkesítőm épp az volt, hogy a kör végén kipipálom az aznapi edzést, és végre megpillanthatom a következőt; de nem baj.

Jó lenne menni hétköznap is, csak aludni tudjak. Meg aztán fölkelni.

(A bejegyzés címéül szolgáló kifejezés forrása)

For Better or for Worse...

...az HBO Go meg fogja változtatni az életem. (Egy időre legalábbis.) Ma beneveztem az egyhavi próbaidőre, és délelőtt megnéztem az első hetet a Terápiából, majd délután egy tucat Pixar-kisfilmet.
Közmunka, talán mégis szeretlek.
(Futni viszont szombat este voltam utoljára, úgyhogy ma lefekszem időben hozzá.)

Szaladok

Futni voltam ma reggel. Nem egy bonyolult mondat, de két alig hihető pont is van benne: a reggel és a futni.

Úgy indult, hogy letöltöttem ezt az alkalmazást (igen, a love/hate viszonyom továbbra is megvan a technikával, de ez most nagyon jó eszköz), és szerda este, míg Áron Balázzsal és Nórival ment az egyik irányba, én a telefont szorongatva a másikba. Kemény volt [már hogy nekem. A menetrendet majd leírom az alján], izzadtam, mint a ló, de úgy értem haza, hogy alig várom a következőt. És belőttem a ma reggelt, másfél nap csak elég szünetnek.

Azért ma fél 7-kor megszorongatott kicsit az ágyikó, de csak nekivágtam. Ezúttal lementem az ártérbe a Fölső-Tisza-parton, kutyasétáltatók voltak a társaságom 3-tól 63 éves korig. És jobban ment, mint szerdán, aminek valószínűleg inkább az az oka, hogy öt (tíz?) fokkal kevesebb volt, mintsem a rohamos erősödés; de sebaj. Meg most nem is nézegettem a telefont, csak a sípolásokra hagyatkoztam, és ettől nem aggódtam annyira a futás miatt, és lazábban mentem. Meg ugye nem is műúton voltam. (Viszont ma is a legolcsóbb decathlonos szandálban, simán jó a talpa még erre az igénybevételre.)

És annyival jobban érzem magam azóta is, mint más reggeleken, hogy csak ámulok-bámulok.

A tanulság: maradok a reggelnél, mert ez így jobb. Valamint noha a maratoni futót még nem érzem magamban (vagy azt, hogy erre születtem volna), azt igen, hogy „I have this in me”, és ez csodálatos, a szó minden értelmében.

SDG

PS: A menetrend: 5 perc bemelegítő séta → 6x1 perc futás váltakozva ugyanennyi sétával → 5 perc levezető séta. A második alkalommal 7x1 perc, a harmadikon 8x1 – tovább nem enged nézni. :-)

Time Tracking

Laura Vanderkam honlapján bóklásztam, és megint kedvem támadt naplózni az időmet. Már látszik a megfigyelői paradoxon hatása, de az is, hogy
- gyorsan és egyhangúan táplálkozom, viszont
- emberekkel egész sok időt töltök,
- és olvasásra is van egy csomó „pocket” a napban.

A viharos szél

a Szilléri és a nagykörút sarkán ma estefelé szegfűbors-illatot hozott.
Aztán vihar nem lett belőle, csak egy zápor, de az is jólesett erősen.

„...he lamented the amount of time people have these days. Everything is mechanized and technologized and passive income is all the rage and it leaves so much more time for folks to spend their days reading theology or politics and commenting on every single issue whether they have suffered or worked or lived much at all. Everyone considers themselves an expert because they read about it in a book or a blog or listened to a podcast where people purported to be experts because they read about it in a book or a blog or they, too, are podcast listeners. We are a society of commentators, each one of us abridging, abutting, amending, or simply adding our own two cents to every issue under the sun.”

Lore Ferguson

The Story of My Life [as sung by Amanda Palmer]

In my mind
In a future five years from now
I'm one hundred and twenty pounds
And I never get hung over
Because I will be the picture of discipline
Never minding what state I'm in
And I will be someone I admire
And it's funny how I imagined
That I would be that person now
But it does not seem to have happened
Maybe I've just forgotten how to see
That I am not exactly the person that I thought I'd be

And in my mind
In the faraway here and now
I've become in control somehow
And I never lose my wallet
Because I will be the picture of of discipline
Never fucking up anything
And I'll be a good defensive driver
And it's funny how I imagined
That I would be that person now
But it does not seem to have happened
Maybe I've just forgotten how to see
That I'll never be the person that I thought I'd be

And in my mind
When I'm old I am beautiful
Planting tulips and vegetables
Which I will mindfully watch over
Not like me now
I'm so busy with everything
That I don't look at anything
But I'm sure I'll look when I am older
And it's funny how I imagined
That I could be that person now
But that's not what I want
But that's what I wanted
And I'd be giving up somehow
How strange to see
That I don't wanna be the person that I want to be

And in my mind
I imagine so many things
Things that aren't really happening
And when they put me in the ground
I'll start pounding the lid
Saying I haven't finished yet
I still have a tattoo to get
That says I'm living in the moment
And it's funny how I imagined
That I could win this, win this fight
But maybe it isn't all that funny
That I've been fighting all my life
But maybe I have to think it's funny
If I wanna live before I die
And maybe it's funniest of all
To think I'll die before I actually see
That I am exactly the person that I want to be

Fuck yes
I am exactly the person that I want to be

Ha nagy leszek,

én is olyan ember akarok lenni, aki az udvarában álló extra házacskát minden további nélkül egy egyedülálló anya és két kisgyereke rendelkezésére bocsátja.

Indokolatlanul izgatott

Egyrészt tökre föllelkesített az új GMail, pedig semmi olyan rettenetesen forradalmi nincs benne. Mégis, a kijelölés nélküli elbánás a levelek listájában, meg a beépített egyebek (Tasks, Keep) – valahogy megpezsgettek. Ki is szanáltam az inboxom felét (kétharmadát? Már nem tudom, honnan indult, most mindenesetre 27). Meg csináltam egy készletnyi új címkét a tennivaló típusa szerint – meglátjuk, milyen sikerrel.

Másrészt holnap indul a tanfolyam, és az is tök jólesik. 

Nem is tudom...

Szélsőséges állapotok közt szédelgek. Hol azt érzem, hogy semmire nincs erőm és időm, és lejjebb kell adnom mindenből, mert megesz ez a mosógép-üzemmód; hol azt, hogy órákat feküdni a függőágyban azért nem rossz dolog, lám, nem sietek a világon sehová, és a dolgok egyébként is kiválóan alakulnak maguktól is.

A képernyő egyértelműen rossz hatással van rám.
A nemimádkozás szintén.
Az olvasás, az erkélykert, a barátokkal találkozás (általában) jó.
A mozgás, az alvás és az ima is jó lenne.
Marad a kérdés: Ha ezt mind ilyen jól tudom, akkor miért nem teszem...?

Coming-out

Beletelt néhány hónapba, de immár akkor minden referenciaszemély (és számtalan további jelentős és jelentéktelen másik) ismeri a tényállást az örökbefogadási terveinkről – és támogat is benne.

Illusztrációul ide egy Nagy Kő jönne, ami leesett a szívemről.

Ez volt

a fejlécben a mottó sok-sok évig:

...mindig így volt ez velem, egyszerre csak átvillant az agyamon és már el is követtem azt, amitől nyomban rémületbe és kétségbe estem, hogy aztán kisvártatva mosolyogjak rajta, és egyre biztosabban tudjam, hogy amit tettem, helyesen tettem...
Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

Június

Május 1-gyel eltettem az okostelefont, és tegnap este azon kaptam magam, hogy megint lépni akarok, most a Facebookkal. Ez a cikk volt a közvetlen kiváltó, de persze a téma szakállas.

De nem tudom, hogy kéne: egyrészt ott a templomi oldal, amit M. aktívabban kezel, mint én, de nem szívesen hagynám vele magára. Ezt mondjuk évekig csináltam egy külön erre fenntartott, ismerősök nélküli profillal, de annyira munkás volt letörölni, hogy semmi kedvem újra nekiállni megcsinálni.

Másrészt ott a Messenger, amihez valamiért ragaszkodom foggal-körömmel. És ami sajnos vissza-aktiválja a Fb-profilom, amint belépek (tegnap kipróbáltam). A „Not on Facebook?” link pedig egyszerűen átdob oda, hogy akkor regisztrálj, nesze.

Gondolom, ha az álprofilnál maradok, azzal aztán messengerezhetek is, de mindenkinek el kell magyaráznom, hogy mi ez, és csak én kereshetek új embereket. Ennél már lehet, hogy jobb hagyni a fenébe.

Ebben a körben végül a StayFocusd-ot hívtam segítségül, ami nem is rossz, úgy tűnik, a napi 15 perc Facebookkal a lelkem egészen meg van nyugodva (már hogy így fél nap után...). De mivel alapvetően abstainer vagyok (és nem moderator – bővebben itt), ez a megoldás valószínűleg csak átmenetileg fog működni.

Past Me

okos volt: három évvel ezelőtt beírtam a Google-naptárba, hogy lejár az európai TAJ-kártyám. Kaptam is e-mailt 4 héttel előtte, kinyomtattam az űrlapot, kitöltöttem -- és annak rendje-módja szerint nagyjából el is feledkeztem róla.
Hanem Past Me ismerte Present Me-t... Két héttel később újabb értesítés jött! :-)
(És most, hogy készen van az új, nem mulasztottam el a naptárbejegyzést is áttenni 2021-re. Ugyanezekkel az emlékeztetőkkel. Future Me will be thankful.)

Kompulzív

Facebook-csekkolgatás. Mondjuk csak számítógépen, legalább, de így is őrjítő. Alig tíz hónap után ki fog derülni, hogy nem lettem értelmesebb Fb-felhasználó, mint voltam. Viszont a Messenger borzasztó kényelmes... és tkp. a Fb is, persze.

+ Pl. a 44 Training kapcsán összehozott csapat (Juli, Cili és Zsolti) nagyon megmelengette a szívem – és az Messengeren ment, egy kezdő-lelkesítő Fb-bejegyzés nyomán.

+ Vagy ott van az, hogy a Fb-falamat elkezdtem kicsit naplónak használni (vö. "Be a treasure house of happy memories" by Gretchen Rubin), aminek persze sok másik formája is lehet/van, viszont ez egyrészt tök kényelmes, másrészt be tudom tagelni a többi résztvevőt, és akkor nekik is meglesz (miközben mással nyilván nem osztom meg őket).

- De a mindless scrolling, az nem jó.

Ma lesz a napja, hogy visszakapcsolom a telefont – muszáj beszélnem Tündével Franciaországban, és miután 18 perc közel 3000 forintba került a múlt hónapban, a Messenger határozottan vonzóbb ötlet.

Egyébként... de ebbe nem megyek itt bele mégse, majd eljön az ideje annak is.

3. nap

(Azt mondja a Blogger, hogy valaki látta az előző bejegyzést. Szerintem csak egy keresőbot lehetett, de azért rendületlenül írok... :-))

+ Ma jobb volt, egy-kettőnél többször nem jutott eszembe, hogy simogathatnék is, és mikor itthon a kezembe akadt, el is csodálkoztam egy pillanatra, hogy „jé, hát nekem ilyenem is van”. :-) Cserébe olvastam munkába menet, ebédnél és hazafelé is. Nem túl jelenlevő, de annál élvezetesebb.

- (Indirekt) A hangoskönyvemet kőkorszaki módon, kábellel kellett áttennem az új-butára, merthogy a laptopon éppen nincs bluetooth. De volt mit hallgatnom teregetés közben.

2. nap :)

További tapasztalatok:
+ Google-szinkronizálás: hozzá tudok férni minden telefonszámhoz, naptárbejegyzéshez stb. Tudom, tudom, a világbirodalmat építem, de ettől ez még nagyon kézre áll. :)

És, bakker, vannak elvonási tüneteim. Olyan bizonytalan mit-kezdjek-most-magammal érzések, ha éppen nem köt le semmi. Ilyenkor gyorsan elszégyellem magam, és továbblépek. Kicsit ijesztő, kíváncsi vagyok, meddig lesz ez így.

Május okostelefon nélkül

Ha akarom, hirtelen felindulás volt: tegnap este újraolvastam ezt a cikket, és megint megütött.

Ha akarom, egy hosszabb, talán eleje-láthatatlan folyamat része: hiszen április közepén már azért ruháztam be egy új butatelefonra, hogy az okosat itthoni használatra szorítsam vissza ahelyett, hogy az alacsony tömegekkel együtt simogassam ha kell, ha nem. (A kísérlet csúfos kudarcot vallott, amint telepítettem az első olyan alkalmazást, amely valóban rá tud venni a vízivásra. És übercuki.)

Szóval ma kikapcsoltam, és ez marad így. Hazaérve el is tettem kézügyből, minek kerülgessem.

Ami már látszik:
- A hangoskönyveim hiányoznak, azokhoz nagy könnyebbség volt (az mp3-játékos nem tud bluetooth-t, marad a laptop & zsinórmentes hangszóró, de weben a LibriVox nem lép magától a fejezetek között). Ugyanakkor (+) a hangoskönyvek eléggé distracting dolgok, talán hozzászokhatnék egy csendesebb élethez.

Amit még előfeltételezek:
- A YNAB hiányozhat: mikor beírtam a kiadásokat napközben itt-ott (vagy akár itthon) a telefonon, akkor könnyebben engedtem el, hogy este egyáltalán bekapcsoljam a laptopot. Márpedig ha bekapcsolom, akkor annak az estének általában annyi...
- / + A kapcsolataim várhatóan közelítenek majd a két hónappal ezelőtti állapotokhoz (akkor szoktam rá a Messengerre).
- Feltehetőleg kevesebb vizet fogok inni ismét.

Hétvégi

Az úgy volt, hogy végre nyélbe üttetett a régen halasztódó lakásszentelő, két (+1 ráadás) felvonásban.
Indult a tényleges szenteléssel csütörtökön, 11 fővel, hajában sült krumplival és balti alkoholokkal. Ne vegye zokon, aki nem fért be, de bensőségességben ez az este vitte a pálmát, egészen különös jó érzésekkel tértem nyugovóra.
Pénteken rávettem magam a reggeli misére, és jó volt, csak a napközben ment kissé álmosan. Este a bulizás folytatódott (csak épp nem nálam), merthogy megérkezett a bátyám, meg itt marasztottuk Marcit is [figura etimologica?], úgyhogy Sárkány volt meg klubos pálinkázás, meg otthon még egy pohárnyi maradék Malatinszky-rozé, mert egy napnál többet csak ne álljon kibontva... szóval a szombat reggel nem volt annyira barátságos.
Ráadásul még dolgozandóm is maradt aznapra, úgyhogy kissé kétségbeesve álltam délben a lakásban, hogy húha, mindjárt jönnek a népek... még szerencse, hogy van nekem Áron, aki olyan bölcseket tud mondani, mint hogy „ne legyél ideges, nem azért csináljuk” -- mert tényleg (nem).
És aztán jöttek is, délután kisebb hullámokban, este egyre többen, a végén 38 fő lett a teljes mérleg rajtam kívül (ebből 4 gyermekkorú). A műfaj, a jövős-menős buli teljesen bevált (nyilván jó volt hozzá a belváros-közepi helyszín is); a vendéglátás (amely nem az én művem volt) egészen csodálatos formákat öltött (halászlé, gyümölcsös sült kacsa, zsírosmáj, sütik, borok, pálinkák...). Itt-ott persze nyekergett a társalgás meg ilyesmi, és úgy tizenpár fő fölött az asztallal együtt tényleg már nem lehet elférni a szobában... de végül is csak megtalálták egymást azok, akiknek volt mondandójuk egymásnak, meg egy picit játszottunk is; és végül a távozók többnyire elégedettnek tűntek.
Vasárnap délelőtt alvás és egy rövid séta Eszter barátnémmal, regebéd a Bociban Tamással is, aztán ők el, később családi ebéd nálam (hozott anyagból), majd kísérlet rendrakásra, mérsékelt lendülettel és sikerrel, de kitartóan. (A zuhany és a mosogató fölötti csap együttes megnyitása már elég a gázbojlernek, úgyhogy addig lehetett meleg vízben, vödrözés nélkül is mosogatni.) Az esti mise után a szokásos kávéházazás helyett pedig morzsabuli (köszönjük, Péter, hogy megismertettél eme remek intézménnyel! :-)), bontott italok elpusztítása (kivéve a whiskey-t, jég nélkül talán mégse -- azzal is csak ha nagyon muszáj...), tejfölös-fűszeres szendvicsvacsora a csütörtökről ismert beltéri piknik formájában, a szoba közepén leterített lepedőről.
És ma ismét hétfő... *sóhaj*

És azóta

egy óra ütötte a markom, valami ilyenforma (csak túl nagy, remélem, sikerül becserélnem egy használhatóbbra).


És ma egy üveg whiskey. Amit ugyan nem szeretek, de elfogy azért majd apránként Szegeden. :-)
Az esküvő-sorozatról még írok, becsszó.

15 éve

zajlott a srebrenicai népirtás. A magyar Wikipédiát akartam idelinkelni, de nem teszem, mert nem alkalmas rá... Az egyik forrást megnéztem, egy szerb oldal, amely többek között állítja, hogy a bosnyákok "öngyilkos futásba" kezdtek a hegyeken át, és sokan harcokban estek el menet közben.
Ennek némileg ellentmond, hogy bekötött szemmel, hátrakötött kézzel lőtték tömegsírba őket...
Ebből a filmből viszont mutattak részleteket az OSA kiállításán, és jaj.

Kommüniké

Tizenöt évvel ezelőtt a Boszniai Szerb Hadsereg, akkori vezérkari főnöke, Ratko Mladić vezetésével lerohanta az ENSZ által biztonságos övezetnek nyilvánított Srebrenicát. Két nappal később, 1995. július 13-án megkezdődött az elfogott több mint nyolcezer muzulmán férfi és fiú lemészárlása. A holttesteket tömegsírokba földelték el, ahonnan a maradványokat később kiásták és másodlagos sírokba szórták szét, hogy megnehezítsék a nyomozást.

Az évforduló alkalmából a budapesti Közép-európai Egyetemen működő OSA Archivum, amely az emberi jogok megsértését, köztük a balkáni konfliktusban elkövetett háborús bűnöket dokumentáló iratok egyik legnagyobb gyűjtőhelye, kiállítást rendez a srebrenicai népirtás törvényszéki rekonstrukciójáról, hogy valamennyiünket emlékeztessen a legszörnyűbb bűncselekményre, amelyet a második világháború óta európai földön elkövettek.

A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság 1995. július 25-én emelt vádat Ratko Mladić ellen, népirtással és a civil lakosság ellen politikai, faji és etnikai alapon elkövetett bűncselekményekkel, egyebek mellett gyilkossággal és megsemmisítéssel vádolva őt. Ellene azóta is nemzetközi letartóztatási parancs van érvényben.

Tizenöt évvel később azonban Ratko Mladić még mindig szabadlábon van és a törvény keze képtelen őt utolérni. Mi, az OSA Balkán Archívumának kezelői, különböző nemzetiségű archivisták és történészek, kurátorok és a megemlékező kiállítás szervezői, tisztában vagyunk vele, hogy a srebrenicai mészárlás története nem zárható le. Sem a hozzátartozók, sem senki más, aki közvetlenül vagy közvetve érintett ebben a tragédiában, nem nyugodhat, amíg az ügyben – legalább jogi szempontból – nem tesznek igazságot. Ezért arra kérünk minden tisztességes embert, hogy mindaddig ne térjen napirendre az ügy fölött, amíg a tömmeggyilkosságok fő felelőse bírái elé nem kerül.

Nyereményszéria

Mióta ezt megírtam, nyertem még egy Papadimitriu Athina-cédét (Fidelio), aztán a múlt héten egy napot a LOffice-ban (Funzine), ma pedig családi fürdőbelépőt (Vízművek).
Es geht wie am Schnürrchen.

Patrick Chan nem nyughat

Hello!

Szьksйgem van egy ьzleti partner, hogy segнtse az ьzleti ajбnlatot is, ha mi lesz a kцlcsцnцs elonyцket. A projekt a tбmogatбst бt egy nagy pйnzцsszeg. Legyen szнves kьld йn egy elektronikus levйl ъtjбn: (patrick2007chan1@yahoo.com.hk), ha йrdekel.

Patrick Chan
CFO, Hang Seng Bank, Hong Kong
E-mail: patrick2007chan1@yahoo.com.hk

(Előzmények itt és itt. Az azóta kapottakat sajnos nem őriztem meg.)

Örökbe fogadtam egy fát

Be it known, that this certificate of adoption is hereby awarded to

J. B.

for adopting a living tree.

The above SleeperTree member is taking an active role in helping to protect and preserve our natural forests worldwide. This sponsorship signifies both their commitment to making a positive impact on the world around them, and their dedication to sharing the wonders of this beautiful Earth with those around them.

This very tree is part of an oak forest located in Transylvania, near the town Lopadea Noua. The owner of the forest is earl Farkas Banffy.

Mr Banffy and his ancestors were living on this part of Europe for centuries, and many of the towns and villages in the area are named after them (eg.: Banffyhunyad). They are traditionally landowners, earning their money from agriculture and forestry. Their lands were secularized after the Second World War, and are given back to the family continuously, since the democratical change in Romania. Mr Banffy currently owns 400 hektares (988 acres) of forests.

An agreement between Mr Banffy and SleeperTree ensures, that this tree will not be timbered down for at least the next 50 years, or quite possibly for a longer period of time. According to our agreement Mr Banffy separated 50 hektares (120+ acres) of forest, and pulls it out from commercial use, turning it into a natural forest habitat.

Thank you for supporting our mission at SleeperTree, and helping us strengthening the message of protection of natural forest habitats!

Budapest HUN,
06/01/2010 21:02
SleeperTree.com

Így fest a patak

Mindenféle örömök ömlesztve

24. Egyszer megszületett Helga, akire már nagyon vártak a szülei. Isten éltesse az egész családot!
25. Aztán a kedves Levente, fogadott vejem [vagy mi a szösz], az Arabeszk szerzőpárosának első fele tegnap estve a Műcsarnokban olvasta fel verseit a Prae folyóirat aktuális lapszámának a bemutatóján (de mintha már az ezelőttiben is benne lett volna?). Remek.
26. Aztán ma beszélgettem egy jót K. P. Pannival a hajléktalanellátó-rendszer hibáiról és lehetséges kiutakról, reményekről. Egyszer majd ott is fogok dolgozni. (Ideje lenne most már tényleg összeszednem a lehetséges álommunkákat...)
27. Ó igen, és ma legyőztem az Abev-szörnyet, tudtam a jelszót az Ügyfélkapunál, és ugyan mögötte nem az adóparadicsom várt, de legalább beküldtem a bevallásom. Várom a tündért a 8700 forintommal. :-)

Ma (még) nem esett az eső, remek.

Ráadásul a hétvégére Luxemburgba verőfényt mondanak, szóval a végén még sikerül jobb időbe utaznom. Maga lenne a csoda. :-)
Ma nagyon nem volt mit csinálnom itt a dolgozóban, de azért ügyes voltam, és egy csomó dolgot elintéztem, amit már hosszabb-rövidebb ideje halogattam: e-mailek, menetrendek, jegyfoglalás (már nyárra). Most éppen az Abevet próbálom telepíteni, mert Papa könyvelője ugyan megcsinálta a bevallásom, de én okosan utána jöttem rá, hogy van még egy adag adóalap-csökkentő kiadásom, úgyhogy most kikérdeztem az itteni könyvelőt, aki megmutatta, melyik az az egyetlen luk, amibe majd be kell írnom, és utána majd magától javít mindent. Ez azért okos rendszer, csak jussak egyszer a végére a szükséges Java környezet telepítésének.

És 48 óra múlva már valahol a belga, vagy bocsánat, vallon laposon száguldunk...

Új háziállat

Különben az új családi vállalkozás a komposztálás, miután Papához potom pénzért hozzávágtak egy tartályt. Ez épp nem a mi példányunk, de ilyen az is.

A Fenntartható.hu szerint, idézem: „Esztétikus megjelenése miatt a kert »díszévé« válhat.”

Vihar

Az éjjel kimentünk Áronnal viharnézőbe. Elég félelmetes volt, ahogy foltokban volt csak közvilágítás (a templom környékén a zsinór nélküli lámpák jobban bírták), és fújt is, de csalódnunk kellett, a Klisszán feleannyira se, mint a Bem Józsefen. (Azért az országzászló elég jól zörgött...)
Aztán otthon is lement a biztosíték, de már nem foglalkoztunk vele.
Reggel ő ötkor, én hatkor keltem, és tiszta szerencse, hogy Juditék behoztak kocsival, merthogy a HÉV is fölmondta a szolgálatot Békásnál (ezt a Facebookról tudom...).
A kávézás-beszélgetés végképp fölébresztett (egész reggel nem voltam amúgy különösebben fáradt), és mire átsétáltam a Ráday utcán a céghez, már teljesen föltöltődtem. Az az érzésem támadt, hogy az időjárás végre eldöntötte, mit akar, kitombolta magát, és valahogy nekem is jutott az energiáiból. Eddig én is olyan nyomott voltam, mint a se-nem-esik-se-nem-süt idő.

Úúú

Ezt nézzétek meg, elég jó...
Most megyek, mert holnap este vendég jön, és valami viszonyokat kell teremtenem a mostani iszonyok helyébe a fönti fürdőben. [Annyira nem rossza helyzte, csak a hangzás kívánta ezt a formát.]
A világ lassacskán kikerekedik, ma bicikliztem Békásig (és vissza este), és szombattól hétfőig 16/24/14 mm esőt és 16/11/10 fokot jósolnak (maximum, C fok). Szép lesz a sajtófesztiválon ácsorogni szombaton... vagy éppen a múzeumok majálisán...

A szívem lágya (F. Á.)

Tegnap este tök jó kedvem volt, egy jó színdarabot láttam, megkaptam életem első külföldi esküvői meghívóját, és egyáltalán.
Aztán jött egy hír telefonon, és teljesen szétcsúsztam, pedig nincs rá objektív okom. Mindenesetre még reggelre is maradt a nyüszögésből, pedig az azért ritka. (Igaz, hogy tök sötét van, és időnként esik is egy rövid ideig, de annál vehemensebben.)
Úgy látszik, minden esküvő és baba hírével külön-külön meg kell dolgoznom magamban. Nem nagy kilátás, bár az idei (eddig ismert) nyolc-kilenc mellé lehet, hogy sok már nem jön.
Aztán kiderült, hogy a Lelkes (ezúttal inkább lelketlen) népe egy idegent tép online, és ennek se igen örülök. Pedig onnan most jobb lenne jó híreket hallanom.

A hétvégéről

Zsófiéknál jó volt megint, a bébi nagyon bájos -- aligha az én érdemem, hogy ennyire a kegyeibe fogadott, de tény, hogy igazán jól elvoltunk. Azért fura, hogy hamarosan nagylánnyá avanzsál a 17 hónapjával, vagy hát legalábbis nagytestvérré. Játszottunk is nagyokat (úgy értem, a szüleivel), Ticket to Ride-ot meg Blokust, és NB1-es ellátásban részesültem, és ha nem készül leszakadni a bokám, még a filia-parókiákat is sikerülhetett volna megnéznem. Így ez legközelebbre marad.
[Most kicsit dekoncentrált (decentrált?) vagyok, úgyhogy inkább el innen.]

Mit tesz egy nap

Itt egy remek videó arról, hogy ha minden brit hetente egy nap nem enne húst, mennyivel csökkenne a széndioxid-kibocsátásuk (annyival, mint ha 5 millió autó nem közlekedne). Az ilyen számok mindig kicsit furák, persze, de az ötletet maximálisan támogatom. Ez a fajta nagyipari hústermelés senkinek és semminek nem jó (lásd még: The Meatrix).



Mondjuk én afféle keresztényként a pénteket lőném be első körben, de hát ők ugye ennél esélyegyenlítőbbek...

Sétálós

Még az van, hogy jó nagyokat sétálok mostanában időnként Budapesten, és nagyon élvezem.
Az első motivációt a Walk to Work Week adta, igaz, a sétáim a brit nemzeti [?] összesítést javították (bár lehet, hogy nem, meg lehetett adni más országot), de sebaj, egyszerűen jólesett látni, hogy hány muffinnyi energiát pusztítottam le, meg persze egy csomó motivációs és ötletes anyag is elérhető hozzá.
Aztán a hét végén találtam az Elnök Kihívását, erősen eltérő dizájnnal (azt kell mondanom, az angol laza-lila-sütis jobban tetszik), viszont ez megdicsér akkor is, ha csak tíz perc sétát ütök bele egy napra. :D Ez nyolchetes, többféle mozgást tud kezelni, és ehhez is van egy igen használható letölthető e-könyvecske (a legalsó).
Ezenkívül ráleltem egy olyanra is, hogy Get Walking, persze az ingyenes papíralapú anyagaik csak Angliában elérhetőek. Viszont tervezik egy online eszköz megalkotását ők is.

Fogadalmak

Ja, és gondolkoztam nemrég az újévi fogadalmaimon, és nem állok nagyon jól velük. :-( Etiópiát jóformán elengedtem; a Bibliával erősen le vagyok maradva (olvasgatom, de nem szisztematikusan -- különben erről fog szólni a Don't break the chain! jobb oldalt); levelet pedig nem írtam vagy két hónapja -- bár pár hete rávettem magam három régen vártra, ha ugyan csak négyoldalú képeslap formájában is. A Finding the Still Point-hoz egész frankón hozzáfogtam valamikor, de aztán elenyészett.
Ó, jaj, I should renew my commitment [meg kell újítanom az elkötelezettségem; de ez magyarul sehogy se hangzik].

-

Úgy látszik, mostanában inkább csak képeket rakosgatok ide.
Pedig történik ez-az. Ma például egész nap esőre áll, föl is viszem a lavórt lassan. (Ez is a rainwater harvesting egy formája...)
Aztán úgy fáj a bal bokám-talpam tegnap óta, hogy csak még. Alighanem attól kezdtem el csálén járni, hogy kiszakadt a zoknim -- hiba volt.
Aztán munkahelyet váltottam, el a múzeumból, át egy könyvkiadóhoz. Ennek már úgy három hete. Elvileg könyvesboltot kéne csinálnom, de mert a helyiséget sehogy sem akaródzik a cégnek (ez egy másik cég) kipakolnia egyelőre, addig is a szerkesztőségben csinálom, amit éppen kell. Mászom-bontom az égigérő könyvhegyet, gépelek, levelezem, postára járok, könyveket hordok ki boltba, gerillamarketinget folytatok; ilyenek. Az infrastruktúra múlt századi, a munkaszervezés kaotikus, izé, civilszervezeti; a társaság viszont jó, és a könyvekkel sokkal kevesebb a baj, mint a látogatókkal (volt. A szerzők már nehezebb ügy, de hozzájuk nincs sok közöm).
Aztán egy JVC-jelentkezőt fogok interjúztatni ismét, kíváncsi vagyok erősen (kagylós a drága lélek :-)).
A hétvégén Lajoskomárom, esetleg fehérvári szülészet, ha Zsófi a tervezett előtt bevonul. Jövő szombaton sajtófesztivál (bár jobb lenne az öregszentimrés találkozóra cserélni...), utána Luxemburg, majd talán-talán még belefér a stopverseny. Szép is a május.

Ajándééék

Sikerült addig-addig vágynom termoszbögrére, míg most megkaptam Árontól. :-) Azóta le se tettem, csak föltölteni.

Büszkeség

Ma két és fél órát bicikliztem. Most ugyan alig bírok talpra állni, de azért majdnem olyan büszke vagyok rá, mint a művemre:


Különben ma magamra riasztottam a házat (és utána nem tudtam a jelszót), majd pedig a kasszánál jöttem rá a boltban, hogy nincs elég pénzem. A kb. harminc kiló zsíroskenyér megkenése úgyszólván sima ügy volt, de azért sűrűn gondoltam közben Mártira...

Öröknaptár

Áron csinálta nekem, és nyomokban Pomázt tartalmaz.

A 2. Nagy Könyvelhagyó Nap a láthatáron!

Március 25-én, csütörtökön lesz a nagy könyvelhagyó nap. Az akcióba bárki, bárhol bekapcsolódhat egy elveszítendő könyvvel. A tizennégy szervező könyvtár és a hat, a könyvelhagyó napot támogató kiadó jóvoltából több településen biztosan lesznek elveszett könyvek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme neked is beszállni a játékba. Persze lehet, hogy még csütörtökön is esni fog, de sebaj, akkor veszítsd el egy könyved pénteken. Vagy a jövő pénteken, vagy amikor jól esik kedved van hozzá.

Tavasz van!

Szilágyi Domokos van végre:

Kisütött a nap.
Pompás.
Költők írhatnak róla.
És egyéb haszna is van.

Tegnap az udvaron teregettem.
Ma lekívánkozott rólam még a pulóver is délután, míg bicikliztem Boriskához.
És tegnap este teljes rendben megszületett az unokaöcsém, Misi (egészen pontosan Mihály Rudolf). Isten hozta a bébit, és várjuk a képeket.