Ez volt

a fejlécben a mottó sok-sok évig:

...mindig így volt ez velem, egyszerre csak átvillant az agyamon és már el is követtem azt, amitől nyomban rémületbe és kétségbe estem, hogy aztán kisvártatva mosolyogjak rajta, és egyre biztosabban tudjam, hogy amit tettem, helyesen tettem...
Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

A tanítvány túlnőtt mesterén

Kezdetben lehetett a Lelkészség. Egy hete sem volt ott, s már a helyi napilap faggatta (véletlenül „mert ott volt”). Volt egy közös szakunk, talán így kezdődött. Nem is tudom.

Később... osztoztunk sokmindenen. A kézírásunkat nemegyszer összetévesztették, ez mulattatott. Osztozunk az írás örömében – leveleztünk is, kézzel, s ez tán nem kis szó mai napság. Összekötött a könyv- és könyvtárszeretet, az utazhatnék, talán a cserkészet is.

Osztoztunk embereken (javarészt egymás után ugyan).

Előtte jártam – koromnál s kóromnál fogva – Kolozsvárt: nagy élvezettel vezettem be őt is, amennyire tudtam, s aztán mint több barátomon, rajta is féltékenyen figyeltem hamarosan, amint önálló életre kel benne a város. (Szégyellem, hogy minden ilyen esetet egy icipicit így élek meg; de sokkal inkább örvendek, mert ez az otthonosság már saját, nem kívülről adott.)

Előtte jártam a stoppolásban, a blogírásban, a korrektúrában, az LT-ben, a STVK-n, az életből-elszökésben... de mindez csak időbeli előny, nem több. Nem részletezem, mi mindenben volt mindig is, sokkal is jobb nálam, hány soha meg nem fogalmazott vágyamat valósította meg.

S most itt van mellettem nyomtatásban, ISBN-számmal. Transzírványok – erdélyi kötődésű bloggerek írásai. S én örülhetek, hogy magamra ismerek (lám, még mindig magamban próbálom fürdetni arcomat). A tanítvány túlnőtt mesterén, mert ez a dolga.

Vajon ki az én mesterem?

Őszi olvasósdi

A képecske egy amerikai blogger kezdeményezésre utal, igaz, némileg meg vagyok késve vele, de sebaj. Az a lényege, hogy ki kell választani néhány könyvet, amit ezen az őszön (= 2009. IX. 22. és XII. 22. között) el akarok olvasni, aztán közzétenni a listát, és majd a végén az eredményt is. Hát, az én listám nem lesz hosszú, de az elsővel már igen rég küzdök.

• Georges Minois: Az életfájdalom története
• René Berger: A festészet felfedezése I-II.

És akkor most okosan megírom ezt a bejegyzést angolul is, mert ezt ugyan hiába linkelném be nekik... :-7

..

Kicsit elbóklásztam a blogon, végigolvastam a Balkánt (irtó jó, ahogy visszajönnek képek félmondatokból!) meg a következő napokat-hetet -- nagyon érdekes volt. Azért átmentem már pár olyan helyzeten, mikor új alapokra kellett helyeznem az énképem, a kapcsolataimat, némi túlzással az életem, és valahogy mindig épen kerülök ki ezekből. És többnyire, úgy érzem, nem rajtam múlik, én csak ott vagyok, igyekszem megélni, de a legritkábban tudom/akarom tevőleg is befolyásolni az eseményeket. Persze tudom, hogy semmi igazán komoly krízis nem állta még az utamat, hozzátartozók halála, betegség vagy ilyesmi, de mégis, a magam nyűgei éppen elegek magamnak... Valaki vigyáz rám.

Fura ez

Amióta ilyen dolgozó vagyok, vagy micsoda, nemigen blogolok. Ez persze nem ilyen egyszerű, de most így érzem. No mindegy.

Pedig történnek dolgok, pl. voltam Baján és megnéztem a Nagy Halászlébulit, a végén a még nagyobb tűzijátékkal (nem voltam nagyon nagy rajongó eddig, de ez lenyűgöző volt, tényleg), találkoztam néhány jobban ismert szegedi, vagy féltucat kevésbé ismert bajai és pár ismeretlen budapesti ismerőssel, teszteltem a református templom új (leendő) padját (igen, ehhez protestánsnak kell lenni, hogy elkészíttessük a prototípust, majd kipróbáltassuk a hívekkel), és nem győztem ámuldozni, hogy ott engem mennyire szeret mindenki.

A múzeumban olvadozunk, ma bevittünk egy hőmérőt, 38,5 fok volt a regisztrált maximum az emeleten, ne gyertek a háborús kiállításra mostanában (pedig szép...). A földszint és a pince rendben van viszont, így leginkább az utazgatás alatt pusztít a hőség.
Mossra Áron hegesztett wégre wifit, így tegnap óta már-már Kánaán uralkodik a recepción; és mindehhez ma (se szó, se beszéd) még a betett DVD is elindult, pedig eddig az se igen. Meg is néztük gyorsan az Értelem és érzelem első harmadát. :-)

Aztán: úszni járogatunk Papával, a szép új szentendrei uszodába, és állati jó. Igaz, nem úszom sokat, és nem is nagyon profin (a fejem azért belenyomom), de már így is nagyon jólesik. Egyszer még duatlont is kerekítettem belőle (biciklivel mentem), de az azért nyűgös, ha utána munkába megyek, így inkább fölkelek 6-kor (!) annak fejében, hogy Papa hoz-visz (és veszi a belépőm, persze).

Továbbá lelkigyakorlatra készülök a Sacre Coeurökhöz, mégpedig táncmeditációsra (én!). És rettenetesen kíváncsi vagyok, egyelőre ugyanis éppen ennyit tudok az egészről:

„A tánc, a mozgás a meditáció egy sajátos útja. Megtapasztaljuk, hogyan nyitja meg a tánc, a mozgás azokat a mélységeinket, melyekbe gondolatokon, szavakon keresztül nem tudunk behatolni. Engedjük, hogy ez a felfedezésre váró imamód hasson ránk, reflektálunk tapasztalatainkra, és a megtanult egyszerű mozdulatokkal később, a hétköznapokban is gazdagíthatjuk személyes imaéletünket.”

Túl sok a lemaradás

Megint csak életjelre futja, sajnálom. Nem tudom, hogyan alakul ez így, de valahogy nem jön több össze, pedig valójában pont elég időt töltök ennél nagyobb marhaságokkal is. Mindegy.
Süt a nap odakinn, nagyon jó. Kinőttek az első krókuszok is, szép színesek a már kornyadozó nemes-hóvirágok mellett.
Tegnap végre nyélbe ütődött a múlt hétfőre tervezett hármas találka („az osztály 10%-át képviseljük”, mondta Edina), Bori gömbölyödik (nem nagyon), Edina megkülönböztet (értsd szentignácul), azt hiszem, nagy vonalakban minden rendben. Hálás vagyok értük. És azért, hogy három dolgozó nő hétköznap délután 1-kor tud találkozni...
Hamarosan megyek magyarórát tartani egy amerikai kislánynak (nem olyan kicsi, 16 éves), aki nagyon kedves, és állati ügyes is (simán leírta elsőre a focipályát ly-nal, ez azért nem minden native kortársának sikerülne...) egészen addig, míg feladatok vannak előtte. Az, hogy magától beszéljen, nehezebben megy; és nekem is kihívás. Meglehet, hogy ő is úgy van, ahogy sokáig én is voltam az angollal: bonyolultabb dolgokat akar kifejezni, mint tud. És hát például jövő idő nélkül remekül el lehet lenni magyarul (vö. „holnap dolgozom”), de múlt nélkül aligha. Szóval valahogy be kell emelnem a múlt időt párhuzamosan (mert ugye nem tudom, mi újdonság, szóval nem nagyon merek kihagyni semmit), de vajon hogyan? Lehet olyat, hogy egyik órán a 3x. leckét vesszük, aztán az 5x.-et, aztán vissza? Gyakorló/-ott nyelvtanárok tanácsát kérem ezennel.
És van munkapályázás is, de erről egyelőre csak ennyit.
Megyek, fölfújom a bicikli kerekét, aztán irány Boriska, aki holnap visszaviszi egy könyvem a TIK-be.

Száz bejegyzést, ezeret!

Az a helyzet, hogy ez itt az ezredik postom. Volt még pár előtte egy másik szerveren, és persze a 137 szösszenet Őfelsége furcsa országából. Ezt Kolozsváron kezdtem írni, a harmadik kiküldetés alatt, aztán nagyjából egy év szünet (vicces: előtte és utána is Moldva a téma), s azóta (a tavalyi intermezzón kívül) folyamatosan.
Én élveztem. Ti meg kit érdekeltek? ;-P

...és tényleg

Azt írja a Bátyám, hogy lefordították angolra a Bloggert. Nekem ugyan nem állt át magától, de most megnéztem, kicseréltem, és vicces nagyon. Kíváncsi vagyok, átveszi-e valaha a fejemben pl. a „postolás” fogalmának a helyét a „létrehozás”... Gyanítom, nemigen. Már csak azért sem, mert létrehozni millió dolgot lehet, pos(z)tolni meg csak blogbejegyzést [oké-oké, lehet posztolni a vártán is, de az más] — jelentés-elkülönüléssel-szűküléssel van dolgunk.
A „comment”-et „megjegyzés”-re fordítani pedig szerintem nem a legszerencsésebb. A „hozzászólás” jobban visszaadja. Vagy attól függ?

A teendő-mérleg nem sokkal jobb a reggelinél, de azért lássuk, mi vár még:
2 dolgozat,
2 vizsga,
3 jegybeiratás,
(legalább) 1 TO-kör,
kb. 50 oldal korrektúra,
egy talentumos és egy KIFE-s irodatúra,
az utolsó keddimise-homeless-afterparty,
egy félévértékelés,
egy összepakolás (de fullra) —

és a Bajára jutás megoldódni látszik, elvisznek minket Áron szülei. Lemondások vannak mindkét oldalon: nekik bankett lenne, nekünk koktélparti sokáig; de hát így megy ez.

Ja, és ma lenyomtam még egy tervezetlen APEH-kört is, szereztem adóigazolást (amit délelőtt Zolinak, 98%-ig azonos paraméterek mellett, nem adtak).

Óra

Tyűha! Az előbb egy félórácskát játszottam azzal, hogy középre rendezzem az órát, de sehogy se jött össze (találtam viszont közben egy remek hátéemel-bézik ppt-t). Próbálkoztam az ALIGN="center"-rel, semmi. Aztán fölfedeztem, hogy hiszen ez már bele van írva a(z amúgy összesen három soros...) kódba; de csak nincs lesz középen... Jobbra ment, a bal viszont nem különbözött a centertől. Bánatomban kipofoztam 210 pontos méretűre, akkor épp középre került, csak bazi nagy volt. De ha már játszunk, akkor torzítsunk rajta: a szélesség marad, a magasság vissza 100-ra — és ez lett belőle.
Jobbkézbalváll. Nem, nem zavar, hogy véletlen volt. :-) (És az sem, ha mindebből alkalmasint ((?)) egy szót sem értesz. :-P)

Automatikus mentés

avagy
— Mester, mi a főparacs?
— Ctrl+S

A Blogger ismét nagyot remekelt: megcsinálták a percenkénti automatikus mentést. No more such tragedy, hopefully.

Mégsem lett az utolsó

Teljes megrökönyödés van. Most hallom/látom, hogy a blogot szemlézi a Web-cafe.ro (mégpedig az erdélyiek között, bizony! :-)); de ismeri a Miner is, meg a Gugli blogkeresője (ez a legkevésbé meglepő, belátom). A Blogsearch (még?) nem.
A szép az benne, hogy én bizony egybe se regisztráltam magam. A Blogringen fönn vagyok rég (bár lehet, hogy kiutáltak már, mert havonta se jut eszembe beszólni, hogy frissítettem...) — és ennyi. De hát ami webre kerül, az előbb-utóbb önálló életre kel... És persze minden egyéb is, amit leír az ember. Vagy kimond. Elénekel. Netán elhallgat.

Most viszont a hatékony munka érdekében kiszállok mindenféle meszindzselő meg mailrőlértesítő cuccból, és nekiállok a József Attila-dolgomnak. Irgumburgum.

Kicsit másképp alakult a nap

Az LT-n kívül semmi reggel tervezettet nem csináltam meg... Ellenben megtanítottam a pultoslányt grogot csinálni a Nyugiban. :-)

Nem
írok
többet
.

Nem
üzenőfal
ez
.

Irgum
burgum
.

Avagy ahogy Áron találta volt a fején a szöget: „...nem lenne jó, ha egy-két ismerőssel ebben a formában közölnék fontos dolgokat, amiket egyáltalán nem is akarok közölni velük”.
Vagy... legalább talán nem akarok. De mindenesetre nem most. És nem így.

Bába lettem

Blog születik, örvendjünk! :-) (S igazából valószínűleg nem a bába lenne a jó metafora, de most nem keresek másikat.)
Hehe.

A megfigyelői paradoxonról

Ezerszer elgondolkoztam már ezen, s nemigen jutok vele dűlőre: amint kiderül, hogy valaki ismerős olvassa, mindjárt kicsit másképpen kezdek írni. A megfigyelői paradoxon jelen van a blogírásban is.
Nem baj, a blogírók mind exhibicionisták ((vajon van ennek valami köze a cionizmushoz?)), mint újra megtudtam, szóval oda se az őszinteségnek, a lényeg a feltűnés.
Hehe.

Ami meg a valóságtartalmat (törlésjel alatt; please, írja meg valaki, hogy hogyan kell...) illeti — hát amiről nem lehet írni, arról hallgatok. Így megy ez.

Fel nagy örömre

Tegnap az éjféli mise előtt gyorsan leírtam pár sort egy papírzsepire, hogy mi mindent kellene feltétlenül ideblogolnom — de most már korántsem olyan izgik, meg luta is vagyok. Így jártunk.

Viszont alább ideteszem a Kisjézust, ahogy a karácsonyfánk alatt áll (fekszik) legalább két generáció óta. :)


Ja, és Balázs. Cilinek Gábor (khm), Nórinak Attila.

601.

Most tűnt föl, az előző a hatszázadik post. Éljen-éljek.
Mindjárt indulok azutcaemberével elvonulni Psztkeresztre. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
De addig kéne még reggelizni, megírni a kérdőívekhez a saját kommentárjaim, összepakolni, lehetőleg mindjárt a szegedi cuccot is; valamint esetleg csomagolni és képeslapokat írni. Mennyi esélyem van minderre kb. 1 és 1/4 órában...?

Mottócsere

Az újat Julinak köszönhetem, ő mutatta még Hajdúszoboszlón, és mindjárt tudtam, hogy ide fog kerülni. De azért itt megőrzöm az előzőt is, különösen miután egy ismeretlen azt írta mailben (valamit keresett, és a Gugli adta ki a blogot), hogy „... engedelmeddel beleolvastam. Nem sokat csak annyit, hogy kiderüljön mennyire jó fej vagy. Különösen az idealista vonal tetszett. Az apokrif, nekem enyhén dekadens klerikális vonalat sugall. Persze ez így erős leegyszerűsítés (ami mindíg torzít), de a bizottságot én még 1982-ben a Jate-klubban hallottam először és ha egy egyetemista ebből idéz azt biztos, hogy sok minden érdekli és széles látókörű. Ezért előlegeztem a szimpátiát.”

Szóval a korábbi szösszenet, ami talán egy évet is kitartott:

...Az ember gyakran sikítani szeret, és egyeseknek rohamaik vannak. Be kell látnunk tehát, nem lehetünk örökké mindenkivel együtt. A mélység visszavág, az ember csókokról ábrándol, de nincs ereje élni mindig, minden hagyomány puszta. Itt kérem érzések vannak. A lényeg független. Kalandra fel!
(A. E. Bizottság)