Szóval Moldva...
Nagy kaland volt.

Ott tartottam, hogy szerda délután Ibolya lejött Mojnestig, addig átmentünk mi is maxitaxival. Megcsodáltuk a dadaizmus jeles képviselőjének, Tristan Tzara-nak az emlékművét a város határában (ti. Mojnesten született), aztán stoppal tovább, két autóval, lévén Frumószáig még egy elágazás.

A falu olyan, mint az ilyen Isten háta mögötti falvak lenni szoktak (szerintem), mondjuk azzal a különbséggel, hogy itthon [immár Szegeden írok] talán vezetékes víz már nagyjából mindenütt van. (?) Ibolyának épp kezdődött az órája (legalábbis a kölkök már ott voltak, bár hivatalosan még volt fél óra). Sose tudhatni, jönnek-e és ha igen, hányan... de akik ott voltak, aranyosak voltak. Úgy szakadtak Ibolya nyakába, mintha nem két hete, de mondjuk fél éve nem látták volna (és el tudom képzelni, hogy hetente kétszer jönnek ugyanígy).
Mi eközben kisétáltunk a határba, Gabssy csinált néhány képet, én meg elhallgattam a meccs zaját az iskolaudvarról: bizonyos távolságból minden nemzet gyerekei ugyanúgy kiabálnak. :-)
Jó nagy iskolájuk van, de csak nem elég nagy, mert a kicsinyek és a nagyok délelőtt-délutáni váltásban kell hogy járjanak elég terem híján (elég népes a falu is, 800 katolikus és 400 ortodox család lakja).

Az óra végeztével aztán főztünk magunkank egy paprikáskrumplit, majd (már 9 körül) átmentünk Ibolya "szomszédasszonyához".
Ez volt a legnagyobb élmény (emberi és nyelvészeti szempontból is).
Lídia három gyermek édesanyja (10 hónapostól 2,5 évesig), emellett 21 éves. Ott volt az édesanyja, Anna néni is, aki éppen egy újabb udvarlón dolgozik Ibolya számára (hiszen ő a maga 24 évével már igazán vénlányszámba megy...); mi több, Kristi(an) maga (mivel előkelő udvarlót keresnek, a kiválasztott többnyire román és ortodox) is megjelent egy idő múlva.
Nyelvész szempontból az volt az izgalmas, ahogyan Anna nénit még tökéletesen értettük, Lídiát már sokszor nem. Eleve több román kifejezéssel beszélt talán, bár meglehet, hogy Anna néni is inkább a mi kedvünkért vigyázott (kérdezte, értünk-e románul, s mikor ingattuk a fejünket, nagyot nézett: "Egy szót es?"); de a magyart is gyorsabban és talán kicsit kásásabban is beszélte.

Hanem a legkülönösebb történet -- és ez már átvezet a szellemi tapasztalatokhoz -- az volt, amikor Lídia némi szabódás után elmesélte, hogy "volt Magyarba dolgozni", és milyen nyelvi nehézségekkel szembesült. Most csak egyet emelek ki, elég lesz az is: az öregasszony, akire vigyáznia kellett, egy alkalommal villát kért tőle. Ő meg, bár nem igen tudta, mire az neki, kiment a pajtába, és keresett egy kisebbecske (vas)villát, azt adta a kezébe... Aztán az asszony igen furcsán nézett vissza, akkor kezdett erőst gondolkozni, hogy mi kellhetett volna neki, s rá is jött, hogy nem lesz az más, mint aminek ők furkulicát mondanak...
A végén még egyszer mondta a helységnevet, ahol mindez történt, és mert nem értettem, oldalra sandítottam Ibolyára, aki magyarázólag hozzátette: "Udvarhelyszék mellett."
Hát ennyi. Hogy arra már rég rájöttem, hogy Kolozsvárhoz Budapest nagyságrendekkel közelebb, mint Bukarest, de hogy a Kárpátokon innen már "Magyar" van, azzal most szembesültem először.

Talán ennyi nagyjából elég is. Másnap végül kihagytuk Pusztinát, és így a Karácsonkő--Brassó busszal, egy vidám olasszal ("legközösebb" nyelvünk a román volt, mit sem mi, s ő se jól értett...), majd Mojnesttől a már ismert maxitaxival jutottunk le Comanesti-ig (alias Kománfalva a térkép szerint). Ott kiálltunk ismét, és egy teherautó elvitt Ágasig, majd ott (! még a Gyimeseken innen) fölvett egy Kojak-arcú ember, aki egészen Marosvásárhelyig röpített. Onnan meg egy bánffyhunyadi illetőségű kamionos Kolozsvárig.

(Linekek a csángókról: magyarországi, elegáns és elkég tartalmas is; illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége.)

Pénteken délután kaptam vissza a kauciót, valamivel több, mint egymillió lejt kellett 3 óra alatt elvernem :-) , igazán hálás feladat volt. Este beültem még a KEL-misére, utána elbúcsúztam Szépéktől (a hivatalos, egyetemi köröket megfutottam még a délelőtt), majd összepakoltam, és irány haza.

Az éjszaka és a másnap délelőtt viszontagságai megérnének még egy bejegyzést, de már annyiszor végigmeséltem, hogy most nagyon nincs kedvem újra nekilátni. Ezzel ezt a blogot be is fejezem, köszönet mindenki kitartásáért! (Ha van kedved, írj egy mailt, hogy lássam, van-e, aki idáig eljutott.)

***

Szeretettel jegyzé:
Babos J.
(julis at mailbox.hu)