Délelőtt elindultam megkeresni Sánthát -- mit mondjak, ennél már nehéz lett volna hátrébb tolni a helyőrséget... A belváros közepén van, de egy kb. nyolcas betűvel írt cédulán kívül (az a postaládán díszeleg) semmi nem jelzi. Bizonytalanságomban végül nem is csöngettem be, igaz, hogy a nyitott postaládában benne volt a Szabadság, szóval aligha járt arra bárki is ma.

Az Agapéban újabb kulturális differenciára derült fény (az anyaországi standard és az erdélyi köznyelv (?) között): rakott krumpli címen valami a megszokottól elég jelentősen eltérő egytálételt kaptam. Alapvetően krumpli volt, az tény, meg még tojás is volt benne, de azon túl...? Valamiféle besamel tartozott hozzá, valamint némi prézli, és a tetejére sajt volt sütve.
Amúgy finom volt, csak a kolbászt hiányoltam kicsit.

Utána elindultam a Koinonia kiadó keresésére másodszor. Megint nem találtam meg, viszont sétáltam egy jót. Rájöttem, hogy a Párizs utcának a múltkor alig az egynegyedét jártuk végig Orsival, és a házszámot továbbra sem ismervén most végiggyalogoltam. Találtam rajta egy kedves hatszögletű teret (Piata 1848), néhány újabb "Kolozsvár -- Városi Vízművek" feliratú csatornafedőt, és a végén valami szakadt szocreál gyártelepre lyukadtam ki. Visszafele a piac felé akartam elkacskaringózni, és meglepően jól sikerült a tájékozódás. Közben jobbnál jobb házakat láttam, kár, hogy előbb-utóbb összedűlnek...
Igazuk van azoknak, akik szerint idegenben le kell térni a főútról. Többet mutatnak a kisebb utcácskák.

Öt körül megint elindultam, ezúttal egy kiállításra a helyi Francia Kulturális Központ szervezésében a Tranzit Házban. A lufinyuszik (l. a mellékelt cikket) nekem már nem voltak ott, de pár percet jó volt elnézelődni a meleg színekbe öltöztett ablakok meg a vetítés között. A léggömbkeresés adott apropót arra is, hogy ez egyszer fölfele is tekintgessek: a plafon például még őrzi a zsinagóga nyomait festményekben és héber feliratokban. (Különös, vagy nem is az, hogy mennyi zsinagógát alakítanak át éppen kulturális rendezvényekre, mint pl. az Alterra Szegeden.)
Különben épp Ágost Zoliékkal néztem a Fellegvárból, hogy az épület egyik külső falát tarkára festették szép szabályos téglalapokban.

Innen a KEL-hez sétáltam, de nem leltem ott senkit. Nem csoda, szünet van az egyetemen. A templomnak viszont virágvasárnap óta nyitva van a főajtaja is, ömlik be a napfény.

Ráérő fél órámra ezután beültem a Bulgakovba néhány ív papírral, és mint a régi nagyok, egy márványasztalnál írtam. Igaz, csak levelet, de azt nagy kedvvel és lendülettel. Persze valószínűleg absyntot kellett volna innom, vagy legalábbis kávét a tonikom helyett...

Héttől aztán színház, méghozzá nagytermi, A szarvaskirály a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátékában. Az előadásba viszonylag nehezen rázódtam bele (úgy látszik, mostanában nem a komédia a műfajom), de nagyon tetszettek az árnyjátékok, és egyik-másik mozgás-jelenet is zseniálisan volt megoldva.
Előtte meg közben Pünkösti Laurával (régi áthallgató, Szisz barátnője) és Bogival (vele szerdán találkoztam a ferenceseknél) beszélgettünk, láttam Szép Annát is, és volt még pár arc, akinek kishíján köszöntem, aztán rájöttem, hogy nem, ő nem ismer (tanárok az egyetemről, kolozsvári színészek...). Egy biztos, a csángó népdal: "járom az utcákat, senkit sem ismerek" már nem érvényes rám. :-)