Ahhoz képest, hogy (szép képzavarral :-)) egészen hétköznapi vasárnap volt, sok minden eszembe jutott napközben, amit talán érdemes lenne megosztanom Veletek -- persze nem tudom, mi fog most előkerülni belőle.

Délelőtt tehát itthon voltam, küzdöttem többek között Berszán István doktori disszertációjával, amely Kivezetés az irodalomelméletből címmel tavaly(előtt?) jelent meg a Mentornál, és amelyről Orsival okos kérdéseket készültünk föltenni a szerzőnek a holnapi fogadóóráján... Hát, nem sok reménnyel kecsegtet.

Fél 1 körül elindultam Szépékhez, akiket éppen indulóban találtam: a nagy tavasz örömére elindultak valami ismerősnek a bükki erdőben álló házához (az itteni Bükk Torda irányában van). Valamennyit beszéltünk még, aztán elvittek a Házsongárd bejáratáig, ami a tervem volt a délután hátralevő részére.

Jót barangoltam a temetőben: gyönyörű idő volt, szinte kiáltotta minden, hogy az élet él és élni akar. A bejáratnál áll egy fa, amiről a szél épp fújta lefele a fehér szirmokat, mint valami eltévedt havazás; a madarak még a közelből harsogó zenét is túl próbálták fütyülni... (Utóbb találkoztam a hang forrásával is: egy sírt betonozott néhány munkás, az ő autójukból szólt. Ott állt az úton [a két legfontosabb irány ki van építve szabályosan], a temető mondhatni kellős közepén. Örültem neki(k)...)
Az első utam természetesen Lomniczi Meltzl Hugóhoz vezetett, a komparatisztika atyját lassan már csukott szemmel is megtalálnám... :-) Szépen rendbe volt szedve a sírja, meglepetésemre, mert eddig szemlátomást senki nem foglalkozott vele.
Közben rájöttem, hogy ma nincs kedvem turistáskodni, úgyhogy eltettem a könyvet a térképpel, és inkább csak nézegettem körbe-körbe. Persze meglátogattam a Reményik családot, Jósika Miklóst, ők az út mellett nyugszanak; a Bánffyakat meg a Bethleneket kikerülni se igen lehetne, Brassai Sámuel előtt is fejet hajtottam... Lefelé megkerestem Dsida kriptáját ("...felejtsd el arcom romló földi mását"), ez is egyre jobban megy, mióta nem messze tőle fölfedeztem egy elképesztően csúnya üveg-beton építményt (ahhoz már messziről lehet viszonyítani). Szabédihez már kellett a térkép, elmormoltam fölötte, amennyit össze tudtam szedni a Tilalomból ("az ellen-Semmiért Egészen", ahogy Molnár Ágica szobatesóm fogalmazott annak idején -- begépelni most nem fogom :-)); és akkor jöttem rá, hogy Szilágyi Domokost bizony rossz helyre tippeltem, úgyhogy ő kimaradt ma.
Szóval bóklásztam, és közben meg-megálltam az érdekesebbnek ítélt sírkövek előtt, tényleg furcsa dolgokat lehet találni néha. Ott van például az a huszonkét éves fiú, akinek a neve alatt az állt: "joghalgató" (sic), vagy az a hasonlóan fiatalon meghalt társa, akit "orvosnövendék"-ként aposztrofáltak. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de az én identitásomnak eléggé sokadrendű pontja az, hogy "magyarszakos"... Persze a sírfeliratokat szinte sosem az érintettek írják.
Láttam református és unitárius püspököt is néhányat, tudóst, egyetemi tanárokat, főrendiházi tagot, írót, csillárkészítő mestert, román színészt (azt azért sajnálom, hogy igen kevés román név mond bármit is, alkalmasint azon túl, hogy utca és/vagy egyetemi terem is viseli).
Nem mondtam le arról a(z egyébként anyai ágon örökölt) rögeszmémről, hogy az angol temetők a legjobbak, a mértani sorokba rendezett egyforma keresztjeikkel; de ez az erdős-ligetes megoldás sem rossz azért. (Csak ne tettek volna be minden két sír közé egy harmadikat...)
Közben egy Szabó Lőrinc-vers jutott eszembe, a Kortársak [lehet, hogy hosszú a lap, akkor bocsánat].

A Petőfi/Avram Iancu utcán megállapítottam, hogy "dinamikusan fejlődő városunkban" újabb örömteli változás történt: lebontották azt a romházat, amelyben kisebb nyomortelep működött még pár évvel ezelőtt (három éve legalábbis a szertehagyott dolgokból erősen úgy tűnt. 2002-re aztán mintha bedeszkázták volna az ablakait, de az azért megnyugtatóbbnak látszik -- a környék szempontjából legalábbis. A "lakókról" nyilván mit sem tudni).

Ebédelni beültem a Rexbe, s kisvártatva megjelent Orsi is, jól elkacarásztunk az időzítésen (3 körül járt már). Ő már törzsvendég, a pincérsrác jobban tudta, mit kér, mint ő maga. :-) (További adalék, hogy Orsinak elmondása szerint kemény és következetes munkájába került megváltoztatni a pincérek mentális struktúráját, amely korábban láthatólag nem ismerte azt a jelenséget, hogy nő, (vasárnap délben,) egyedül egy étteremben... :-) )

Innen aztán, hogy teljes legyen a kép, a Bulgakovba sétáltunk át azzal a tervvel, hogy a kerthelyiségben olvassuk (próbáljuk olvasni) a Kivezetést. Neki is ültünk egy-egy cappuccino fölött, aztán Orsit kezdte rémesen frusztrálni, hogy nem jutunk semmire, úgyhogy ő állt föl előbb. Én harcoltam derekasan tovább, de úgy ötre-fél hatra sikerült nekem is teljesen elvesznem benne.

A piarista/egyetemi templomba igyekeztem misére, de szembetalálkoztam két társammal, akik mondták, hogy forduljak is meg akár, mert a Szent Mihályban lesz a mise. Örültem nekik, mert magam nemigen ismerem őket, és jólesett, hogy rögtön tudták, hogy én is oda tartok. (Azért nem volt külön KEL-mise, mert a hallgatónép jórésze még nem ért vissza a vakációból.)
A Szent Mihályban emberemlékezet óta most nem fáztam először.
A mise után aztán még megnéztem egy Szent Erzsébet-oratóriumot a Sapientia(-EMTE) csíkszeredai hallgatóinak az előadásában. Sajnáltam, hogy playback volt az egész, de ez még csak hagyján, hanem valami hajmeresztően hangosra erősítették az amúgy sem tökéletes minőségű felvételeket, úgyhogy időnként már-már ütött a második sorban (az egész közönség az első hat-nyolc padban ült). Az énekfeldolgozások amúgy nem voltak rosszak szerintem, a mozgás sem.

No, kb. ennyit mára. Most járt le másodszor a Cranberries-lemez, mióta elkezdtem...