2010. január 29.

A tanítvány túlnőtt mesterén

Kezdetben lehetett a Lelkészség. Egy hete sem volt ott, s már a helyi napilap faggatta (véletlenül „mert ott volt”). Volt egy közös szakunk, talán így kezdődött. Nem is tudom.


Később... osztoztunk sokmindenen. A kézírásunkat nemegyszer összetévesztették, ez mulattatott. Osztozunk az írás örömében – leveleztünk is, kézzel, s ez tán nem kis szó mai napság. Összekötött a könyv- és könyvtárszeretet, az utazhatnék, talán a cserkészet is.


Osztoztunk embereken (javarészt egymás után ugyan).


Előtte jártam – koromnál s kóromnál fogva – Kolozsvárt: nagy élvezettel vezettem be őt is, amennyire tudtam, s aztán mint több barátomon, rajta is féltékenyen figyeltem hamarosan, amint önálló életre kel benne a város. (Szégyellem, hogy minden ilyen esetet egy icipicit így élek meg; de sokkal inkább örvendek, mert ez az otthonosság már saját, nem kívülről adott.)


Előtte jártam a stoppolásban, a blogírásban, a korrektúrában, az LT-ben, a STVK-n, az életből-elszökésben... de mindez csak időbeli előny, nem több. Nem részletezem, mi mindenben volt mindig is, sokkal is jobb nálam, hány soha meg nem fogalmazott vágyamat valósította meg.


S most itt van mellettem nyomtatásban, ISBN-számmal. Transzírványok – erdélyi kötődésű bloggerek írásai. S én örülhetek, hogy magamra ismerek (lám, még mindig magamban próbálom fürdetni arcomat). A tanítvány túlnőtt mesterén, mert ez a dolga.



Vajon ki az én mesterem?



3 megjegyzés:

lashee írta...

Osztoztunk embereken (javarészt egymás után ugyan). öööö ez most komoly, vagy csak kékharisnya manír?

graphoman írta...

Nem egészen úgy, ahogy feltehetőleg elképzeled, de komoly. :-)

Névtelen írta...

Köszönöm. Ezt mind, meg még ennél is többet.
a tanítvány.