A múlt hétvégén és a mostanin is voltunk reggelente futni együtt: Áron fekvőtámaszozott, míg én sétáltam (aztán utolért futva, és sétált velem), szóval nem vesztegettem az ő idejét sem. És megtaláltam a teljes menetrendet is, ami egy kicsit kitolás magammal, mert eddig az egyik lelkesítőm épp az volt, hogy a kör végén kipipálom az aznapi edzést, és végre megpillanthatom a következőt; de nem baj.
Jó lenne menni hétköznap is, csak aludni tudjak. Meg aztán fölkelni.
(A bejegyzés címéül szolgáló kifejezés forrása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése