Az új élet nem ma kezdődik

Ismét 10-re sikerült talpra verekednem magam — igaz, 2 után feküdtem. Nagyon jó este volt, minden nagyon profin összejött, pedig igazán keveset terveztem belőle.
Az egész kenyérkenő banda átvonult a Dómba a hatosra, aztán még valami spontán szentségimádás is kerekedett a kápolnában (én csak kitettem meg elraktam az Urat), közben mi Cilivel a piros teázóban ücsörögtünk a földön. Egy óránk volt csak, de amolyan „dejóhogylátlak”-nak kiválóan megtette.
Aztán a homeless elején belépett előbb Laci, aztán Janival Ádám, Gábor és egy újabb cimbijük (Balázs). Végül 12-(t?)en voltunk, a vizsgaidőszak kellős közepén. A csapat kevésbé-egyetemista részének pedig igen nem akaródzott hazaindulnia, úgyhogy jó kis sztorizgatós csevegés alakult ki a szilveszteri maradványok: sütik, pezsgő, mogyoró fölött.
3/4 éjfél táján érhettünk a Szentháromság közepére, ahol is fölvetettem, hogy kopogjunk be Petihez, mert a misén ugyan láttam, meg kalimpáltam is neki, de hát csak-csak kéne mondani neki egy BÚÉK-ot.
Be is zörgettünk, amire Peti ahelyett, hogy elhúzta volna a függönyt, beengedett.
A társalgás a továbbiakban kb. a Monet–Párizs–Tünde– karácsony(iajándékok)–házikönyvtár vonal mentén zajlott; de nem is ez volt a lényeg. Sokkal inkább a légkör, az a csendes-nyugis- karácsonyfás; és az a beszélgetés, amit mindennek kapcsán hazafelé kezdtünk Julival, és folytattuk kettőig.
Nem csak a dolgok, az emberek is akkor gyógyulnak, ha hagyom őket olyannak lenni, amilyenek.