Amores Perros

Beültem ma délután a Korcs szerelmekre — harmadszor, ami már magában elmond valamit róla.
És az első két perc után rájöttem, hogy nem bírom végignézni.
Aztán persze maradtam, de feszengve, olykor szembecsukva.
És rövidesen rájöttem: életemnek az a szakasza, amelyet többek között ez a film fémjelzett (meg mondjuk A zongoratanárnő és az Intimitás... na jó, ezek tényleg a legkirívóbbak) — lezárult. Még nem tudom, hol kezdődött és hol ért véget, de valami köze bizonyosan volt a Volt Szeretőmhöz. És zűrkorszak volt, a javából.
A végén elnyesték a stáblistát, pedig egyre erősebb igényem, hogy végigüljem még, nyugodtan, sehová sem sietve; különösen egy ilyen film végén. És ez egyszer ráadásul a népek többsége ilyennek tűnt a teremben — ritka áldott helyzet. Hát erről ennyit.

Délelőtt meg istentiszteleten voltunk Áronnal a Honvéd téren, és „nekem tetszett”, el tudtam helyezni magam benne. Másrészt (az úrvacsoraosztás kapcsán) ismét elevenembe vágott az ökumenikus képzés kulcsmondata: „Valamilyen szinten gyötrődnünk kell ezen.”
Kereskényi tiszteletes (?) bácsi olyan kedvesen mosolygott rám az ajtóban, hogy biztos fölismert. :-)
És hazafelé az Alföldi utcán jót beszélgettünk, kellett.

Dél körül ismét hasaltam néhány órát a Mátyás téren, elolvastam a könyvecskét a szubszidiaritás elvéről az egyház szociális tanításában, meg aludtam is. És Juli príma pörköltet csinált ebédre. S a mise is jó volt este, amolyan semmiextra-de-mégiscsak-otthonvagyok.