Holnap pedig,

életemben először, bemegyek egy CriticalMass rendezvényre, mert ez tényleg vérlázító.

..

Kicsit elbóklásztam a blogon, végigolvastam a Balkánt (irtó jó, ahogy visszajönnek képek félmondatokból!) meg a következő napokat-hetet -- nagyon érdekes volt. Azért átmentem már pár olyan helyzeten, mikor új alapokra kellett helyeznem az énképem, a kapcsolataimat, némi túlzással az életem, és valahogy mindig épen kerülök ki ezekből. És többnyire, úgy érzem, nem rajtam múlik, én csak ott vagyok, igyekszem megélni, de a legritkábban tudom/akarom tevőleg is befolyásolni az eseményeket. Persze tudom, hogy semmi igazán komoly krízis nem állta még az utamat, hozzátartozók halála, betegség vagy ilyesmi, de mégis, a magam nyűgei éppen elegek magamnak... Valaki vigyáz rám.

.

Katinál vagyok, már alszik mögöttem.
Szeretek itt lenni, mindig történik valami, jönnek-mennek a népek, a legkülönösebbek általában. Néha ilyen házról álmodom, ilyen átjáróról (máskor nagyon nem :-)).
A múzeum lassan megöl, egyik nap hosszabb, mint a másik, ráadásul Moss egy rendszerfrissítést követően megint nem lát wifit egyáltalán, olvasni pedig valahogy nem volt idegem mostanában... jaj, rajtam van a panaszkodhatnék erősen.

Szerdán állásinterjún voltam Szegeden, hát, hát, az elfelejtett német, az bizony nagyon ciki. Ezzel együtt nem látom 100%-ig reménytelennek a helyzet', meglátjuk.

A héten valami kórság is végigsöpört a családon, a Veliko Tarnovóból [nagy kár, hogy azt az élményt nem örökítettem meg akkor, 2006. augusztus 5. és 8. között...] hazahozott Imodium ismét megmentette az életem kis túlzással. Egyet Nagyinak is adtam, de 3 még mindig maradt, ennyi remélhetőleg elég a következő, mondjuk, tíz évre belőle. :-)
És nem jutottam el a Picture the Homeless ügyeire, ezt bánom erősen.
Viszont mindenkinek ajánlódik a városmajori retro véradás (!) sörrel-virslivel, szeptember 5-én. :-)

Reggeli

Ez itt ugyan nem ez a blog, de azért: a mai reggelim az alábbi két fogásból áll: csokoládé és hideg, kapros uborkaleves...

Munka-ügy

Mért van az, hogy most kezdenek beindulni a szegedi lehetőségek, mikor lassan értelmét veszti, hogy le akarjak menni...? És főleg: miért nem lehet semmit tervezni ezen a fronton? A jelentkezés/interjú másnapján ugyanúgy visszahívhatnak, mint egy hónap múlva vagy éppen soha. Hogy döntsem el, hogy mikor vállaljak el mit?
Bonyolult dolgok ezek.

Különben épp Kecskeméten lopom Melitta netjét, míg ő Paffyval beszélget telefon'. Én is vele találkoztam itt eredetileg, megspórolt nekem +2 óra utazást (és kb. kétezer forintot) azzal, hogy följött idáig. És nagyon jót beszélgettünk, régesrég érett már. (Aztán el kellett mennie, de az én telefonomon ingyen tudnak beszélni.)

Még két nap munka, aztán indul a hétvégi road-movie: két esküvő, közte pedig informális osztálytalálkozó. Három helyszínen, természetesen.

Röviden

Egy s más a lelkigyakorlatról, a képeken nem mi vagyunk, de ilyesmi volt.
Aztán: tegnap reggel óta nem találom a szemüvegem (!), a kontaktlencse viszonylag beválik, de állati boszantó a dolog mégis.
Ma végre beszabadultam a Térfilmzenére Anyánkkal, megnéztük a Budapest retro II.-t, nagyon jó. Hangosan nevettünk rajta nem egyszer (és nem egymagunk).
Holnap reggel megint úszás, szombaton is voltunk, nagyon kell. És utána Pócsmegyer, Eszter-meg-Levente, majd (talán mind együtt) Kisnémedi, Csillag, gyermekek, Levente. Előfeltétel, hogy ne holnap szüljön... :-)

Fura ez

Amióta ilyen dolgozó vagyok, vagy micsoda, nemigen blogolok. Ez persze nem ilyen egyszerű, de most így érzem. No mindegy.

Pedig történnek dolgok, pl. voltam Baján és megnéztem a Nagy Halászlébulit, a végén a még nagyobb tűzijátékkal (nem voltam nagyon nagy rajongó eddig, de ez lenyűgöző volt, tényleg), találkoztam néhány jobban ismert szegedi, vagy féltucat kevésbé ismert bajai és pár ismeretlen budapesti ismerőssel, teszteltem a református templom új (leendő) padját (igen, ehhez protestánsnak kell lenni, hogy elkészíttessük a prototípust, majd kipróbáltassuk a hívekkel), és nem győztem ámuldozni, hogy ott engem mennyire szeret mindenki.

A múzeumban olvadozunk, ma bevittünk egy hőmérőt, 38,5 fok volt a regisztrált maximum az emeleten, ne gyertek a háborús kiállításra mostanában (pedig szép...). A földszint és a pince rendben van viszont, így leginkább az utazgatás alatt pusztít a hőség.
Mossra Áron hegesztett wégre wifit, így tegnap óta már-már Kánaán uralkodik a recepción; és mindehhez ma (se szó, se beszéd) még a betett DVD is elindult, pedig eddig az se igen. Meg is néztük gyorsan az Értelem és érzelem első harmadát. :-)

Aztán: úszni járogatunk Papával, a szép új szentendrei uszodába, és állati jó. Igaz, nem úszom sokat, és nem is nagyon profin (a fejem azért belenyomom), de már így is nagyon jólesik. Egyszer még duatlont is kerekítettem belőle (biciklivel mentem), de az azért nyűgös, ha utána munkába megyek, így inkább fölkelek 6-kor (!) annak fejében, hogy Papa hoz-visz (és veszi a belépőm, persze).

Továbbá lelkigyakorlatra készülök a Sacre Coeurökhöz, mégpedig táncmeditációsra (én!). És rettenetesen kíváncsi vagyok, egyelőre ugyanis éppen ennyit tudok az egészről:

„A tánc, a mozgás a meditáció egy sajátos útja. Megtapasztaljuk, hogyan nyitja meg a tánc, a mozgás azokat a mélységeinket, melyekbe gondolatokon, szavakon keresztül nem tudunk behatolni. Engedjük, hogy ez a felfedezésre váró imamód hasson ránk, reflektálunk tapasztalatainkra, és a megtanult egyszerű mozdulatokkal később, a hétköznapokban is gazdagíthatjuk személyes imaéletünket.”

Gyöngyszem

The bone-chilling scream split the warm summer night in two, the first half being before the scream when it was fairly balmy and calm and pleasant, the second half still balmy and quite pleasant for those who hadn't heard the scream at all, but not calm or balmy or even very nice
for those who did hear the scream, discounting the little period of time during the actual scream itself when your ears might have been hearing it but your brain wasn't reacting yet to let you know.

Winning sentence, 1986 Bulwer-Lytton bad fiction contest

Hevenyészett kísérlet a fordításra (minden eltérő változatot is örömmel fogadok):

A hátborzongató / csontig hatoló sikoly kettéhasította a meleg nyári éjszakát: az első fele lett a sikoly előtti, mikor még elég balzsamos/boldog volt, nyugodt és kellemes, a második még mindig balzsamos/boldog és elég kellemes azoknak, akik egyáltalán nem hallották a sikolyt, de nem nyugodt vagy balzsamos/boldog vagy akár csak különösebben szép azoknak, akik hallották, leszámítva azt a rövid időtartamot magának a sikolynak a során, amely alatt a fül esetleg már hallhatta, az agy azonban még nem reagált rá.

(Az 1986-os Bulwer-Lytton rosszpróza-verseny győztes mondata. E nemes versengésben a lehetséges legrosszabb regény kezdőmondatát keresik...)

Ma-e mail

Én vagyok Patrick Chan ügyvezető igazgató és vezérigazgató-helyettes Hang Seng Bank Ltd. Van egy üzleti javaslattal az Ön számára. Azt kell Ön assit nekem execute üzleti átvinni Hongkong a
ország. Azt kell Önnek több információt azonnal kapok pozitív választ Önnek. Ha érdekelt kérem keressen meg emailben: ...
Az e-mail cím tőlem elkérhető. ;-)

Ne hagyjátok a Bem mozit!

Beágyazni nem tudom a videót, mert túl széles, én meg kegyetlen lassú vagyok az aránypárokkal való foglalkozásban, de nézzétek meg, és aztán írjátok alá, ha szerintetek is szégyen (lenne?) megszüntetni a Pomázról legkönnyebben elérhető ;-) buda(pest)i művészmozit.

Szandál & 107

Vettem ma egy igen profi szandált, itt van:

Utóbb még hellyel-közzel etikus választásnak is bizonyult, valami brazil erdőmentőket támogatnak, ha igaz — az azonban biztos, hogy ezt már csak itthon vettem észre a céduláján.

Mindennél azonban érdekesebb, hogy a Skálából kilépve úgy tizenöt lépésnyire egy embert láttam a földön feküdni, és kegyetlenül rúgatni egy másik által. Tényleg ijesztő volt, nemegyszer az arcába rúgott a másik, tompán puffant a sportcipő. Egy harmadik odatartozó (talán negyedik is?) egykedvűen nézte a jelenetet, az emberek jöttek, mentek, oda-odasandítottak, hezitáltak, majd továbbmentek.
Az első gondolatom az áruházi biztonsági őr volt, de aztán meggondoltam magam, és egy pillanatnyi „A rendőrség, az a 107, ugye...? Szégyellheted magad, még ezt se tudod, pedig hány helyre ki van írva” után tárcsáztam. Kétszer meghallgattam a bejelentkező hangot, aztán föl is vette egy nő, a társalgást most nem részletezem („Szóval verekedés forog fenn?” — ez volt a kedvencem, vagy valami hasonló bikkfanyelv), elég az hozzá, hogy néhány „Kérem, tartsa!” után úgyszólván másodperceken belül megjelent galoppban két járőr (ötven méterre járhattak alighanem), és erélyesen fellépett.
Én meg le.

Bored to be wild (by D. P.)

Az történt, hogy otthon hagytam a múzeumkulcsom, ami nem is lenne akkora baj (beengedtek a kaputelefonnal), de rajta van az öltözőszekrényem kulcsa, mivel hétfő este belezártam Mosst. Márpedig a terv az volt, hogy átteszem rá a tegnapi, pozsonyi-győri céges kirándulás képeit, és akkor az milyen remek lenne; utána pedig játszhatnék mindenféle logikai játékokat, ahogy szoktam, ha épp itt a gép.
No most mindez dugába dőlt.
Viszont látogatónak se híre, se hamva, úgyhogy itt pötyögök már mióta.

Pozsony-Győr különben remek volt, nagy nevetésekkel, nyugisan, hőségesen.
Utána viszont valami még sokkal fontosabb történt: három gimis osztálytársamhoz csatlakoztam egy millenáris' piknikre, amelyik minden várakozásomat felülmúlta. Halálos fáradtan érkeztem, éppen hogy arra éreztem magamban késztetést, hogy leüljek bólogatni. Aztán a rövid úton elfogyasztott édes bor és édes kex (chocolate chips cookies, yeah :-) jót tett, a társaság meg még jobbat: éjfélre értem haza, abban a biztos tudatban, hogy ezt még meg kell ismételni. Be jó, hogy mindig felbukkannak olyan emberek, akikhez valaha valami közöm volt, de sosem ismertem őket igazán; s aztán rendre kiderül róluk, hogy elég erősek a közös alapok, és elég a különbözőség ahhoz, hogy nagyon izgalmas dolgok süljenek ki a beszélgetésből.

Kozmoszt a káoszból

Most az van, hogy nekiálltam selejtezni és rendszerezni az egyik (nem merem végiggondolni, hány vár összesen...) nagy dobozomban. Első körben kicígöltem a fűzfa alá, majd mire épp belejöttem volna, leszakadt az ég (újabban ilyen monszun-féle az éghajlat minálunk), de előtte még azért bejutottam mindennel a nagyszobába. Úgyhogy most ott rakosgatok, meg az ajtó előtti asztalon is, mert a csak egyik irányba kihúzott nagyszobaasztal és a kályhapadka fele sajnos nem elegendő.
De fogyott is (megy a papírkonténerbe valamennyi, meg egy adag féloldalas nyomtatópapírrá avanzsál), és már egész jól állok a levelezésemmel: szétszortíroztam egyrészt feladók szerint (a rendszeresebben és/vagy hosszabb ideje írogatók külön kupacokat kaptak), másrészt a manchesterieket egy halomba, harmadrészt az esküvői meghívókat-fényképeket egy újabba.
A maradék (asztalnyi) cucc egyelőre nagyjából a következő stócokat képzi: alkotós; manchesteri; Talentum; egyetem; emlék; mindenmás. Fogalmam sincs, mikor érek a végére...

Csendélet az éjjeliszekrényen

TIFF & tsai

A mérleg valami ilyesmi.

A narancssárga-lila busz nagyon jóóó. Kényelmes, van rajta film (fülhallgatóval), automatás kávé (ingyen), utaskísérő (újabb állásötlet :-)) meg minden.
Kolozsvár még mindig teljes extázisba visz.
Még tudom, melyik a magyar újságos néni, és az újság második oldalán is ismerőst köszönthettem. Röser a régi, s a Rex főpincére továbbra sem hajlandik magyarul beszélni (pedig tud), és ugyanolyan savanyú képet vág az élethez, mint bármikor 2001 óta.
Közben pedig dinamikusan fejlődik a (bel)város, a Central ('csentrul' áruház) új homlokzatot, a Carpati cukrászda új belsőt kapott (egyúttal lett benne vécé is...), a Filó melletti Eugenia-lelőhely butikká alakult, a Karolina teret gyönyörűségesen lekövezték (és kiirtották róla az autókat) stb.
Láttam [számol, számol] 10 vetítésen 14 filmet (ebből 5 rövid és 2 dok), és mindössze egyet kellett volna egyértelműen kihagynom közülük, kettőért pedig magában is érdemes lett volna elmenni odáig (történetesen ez volt a két dokumentumfilm: Életek éneke és Constantin si Elena). (A buszban oda- és visszaúton megnézett egy-egy, egyébként feledhető alkotás nem képezte a számlálás tárgyát.)
Janka nagyon kicsi-édes. :-)
Emberrel kevesebbel találkoztam ezúttal a „szokásosnál”, de nem nagyon bántam meg. Egyrészt moziból moziba jártam, másrészt azokra, akikkel tudtam találkozni, több energia és figyelem jutott. Köztük volt Péter, Éva, a mamája, Ibolya és az aktuális (zömmel zilahi) lakótársai, Maria Máramarosból (ő egy másik történet) és Szépék.
Nyáron még egyszer neki kell indulnom...

Rövidke üzenet,

melyben a szerző kifejezi az EP-választás hazai eredményeivel kapcsolatos fölötte elégedett voltát.
Erre több oka is van, amelyekre azonban itt nem tér ki. :-)

Megérett a kipusztulásra

„A Nielsen marketingcég adatai alapján az amerikai fiatalok 2008 negyedik negyedévében átlagosan 2272 sms-t küldtek és fogadtak havonta, tehát napi hetvenötöt és az ébren töltött napszakra vetítve óránként csaknem ötöt.”
(A teljes cikk)

Befűtöttünk a cserépkályhába

Jóféle novemberi idő van itt, de nem szólok egy rossz szót sem, úgy kellett már a növényeknek az eső, mint a falat kenyér.
Bábszínházban jártunk ma Lucával, az Eszti álma című darabot néztük a Varázsgarázsban. Szegény Lucka egy ponton rettenetesen megijedt, de azért azt hiszem, összességében élvezte.
Holnap éjjel pedig Kolozsvárra indulok, a TIFF-re (végre — mindig a vizsgaidőszak tett keresztbe régebb'), és egyes előrejelzések szerint csütörtökig esni fog ott is... Ibolyácskánál fogok lakni a Monostoron, „egyetemistakorunkbeli koulmenyek”, hmm. :-)

Megint bábaságos

A múltkor föliratkoztam az UNFPA videóira, és ma jött megint egy az Andokból. Néha elszomorít, hogy milyen triviális dolgokat kell hatalmas lépésként ünnepelnünk, de persze közben ezek tényleg nagy dolgok a maguk nemében. Ez a filmecske most arról szól, hogy Ecuadorban egy kórházban kiépítettek néhány olyan helyiséget, amelyik inkább emlékeztet egy andoki házbelsőre, mint szülőszobára, és kiképezték a személyzetet a hagyományos („függőleges”) szülés-levezetésre (ideértve a bába lelki támogató munkáját is, ha jól értettem mindent). S hogy így bizony mennyive jobb azoknak a kecsua nőknek, akik bejutnak a városba szülni.

Csodás vacsora

Úgy indult, hogy rántotta. Aztán megláttam a holnapi ebédhez pirított szalonnát, meg a borsót (ó, boldog angol vacsorák!). Mamának pedig eszébe jutott a snidling a kertben, meg a sajt... És, hát, mennyei lett az eredmény.