on my way

and so life goes on, it seems

after a rather long halt

i rid myself from both psych meds in a few days (actually it doesn't so much feel like ridding myself than just being over it, the need)

a rather long halt in which i happened to nearly die (figuratively, of course)

and yet i did not

and now i am in this car

a Mercedes-Benz 

toward Budapest

in rain

and there is an acquaintance sitting in the front passenger seat, another little carpool-coincidence 

enough for me not to wish us getting into an instantly lethal accident on the motorway

which somehow did cross my mind before setting off

maybe to signal to me that all is not indeed miraculously made well inside

but it is a whole lot better, nevertheless 

and i am on my way to Landau

a high school friend and her family

i'm quite far from them mentally still

but i'll have 14-ish hours on trains

to prepare, and to wind down, read, watch the landscape

i am looking foward to it

and looking forward to something, i find again and again, is as life-giving

as it is life-taking to dread something that's coming up.

on feeling alive

i wonder if it is a steady ascent from now on

i wonder even if it never is one and never will be

it can't

life isn't steady and isn't meant to be

and yet

now, when after more than half a year there is nothing ahead to be dreaded

i find myself wondering again, if it might, just might not be a steady ascent just for this one time in my life.

meanwhile, this was the week of letting go

there are so many kinds of forevers

the court room sadly lacks a crucifix

but Jesus did sit through the whole with me

maybe with us

He who was judged wrongly 

and sentenced to a death He never deserved

and bore it right to the crucifixion for me

maybe for us

and He was there in the afternoon, too

where more than two or three were gathered in His name

friends that accompanied and supported me

or us

all the way through

the marriage, 

separation,

and divorce

brothers and sisters of Emmaus

with whom I walked, talked, mourned, wept, prayed, 

and sometimes laughed

and recognised Him 

in the pain as well as in the healing

in the suffering as well as in the unexpected rays of joy

brothers and sisters of Emmaus

who mourned, wept and prayed

for me and instead of me

and who recognised Him

in the pain as well as the healing

in the suffering as well as in the unexpected rays of joy

for me and instead of me

when I wasn't even able to do these

and there were other good-byes 

"those whose lives connect, however briefly, will remain in some deep sense connected forever"

a friend moving far away

but closer to his nearests and dearests

a blessing

for which I truly am as grateful

as I am for having him around for these months

and a friend's child lost to cancer

so many memories, hopes, plans,

buried in the open coffin

of a 14 year old girl

unimaginable, unexplainable

...

"An hour later she had said her last goodbye. The truth lay between them, unspoken, and now he was leaving and she might never see him again. She realized with a smile of happy surprise that she was a little in love with him. But it didn’t matter. It was as devoid of pain as it was of hope."

From Devices and Desires by P. D. James

#maezttanultam

- A rossz kávén nem segít a cukor (sem).

Még mindig simogatós telefon

Valahogy visszaszoktam a telefonra, persze. De kezd tönkremenni a képernyője (elsötétedik, valahányszor kb. a bal fölső negyedébe koppintok, vagy ilyesmi), úgyhogy most már ez is frusztrál, nem csak az, hogy az az utolsó mozdulatom este, és az első reggel, hogy meglesem a Messengert/GMailt. Képtelen vagyok kizárni a külvilágot ezekből az időkből, bármennyire úgy gondolom is, hogy szentek.

És akkor tegnap legyalultam róla szinte mindent, gyakorlatilag csak a LibriVox, a Pray-as-you-go és a Start Running maradt. Semmi olyan, ami kapcsolatba tudna velem lépni (vagy amin a külvilág). Kíváncsi vagyok. Pont tegnap reggel meséltem Gergőnek, hogy sose volt FOMO-m a Facebook miatt, de a Messengerrel annál inkább.

Még mindig fut

Azt hiszem, a gazdasághoz hasonlóan az én futásom is elérte a szigorúan monoton növekedés plafonját: a tegnap reggeli 9 perc egyben (összesen 23) eléggé meggyötört. Mondjuk eleve eléggé döglött voltam a hétvégén (ez ma délutánra javult csak valamelyest), de nem fog megártani, ha holnap megismétlem ezt a kört (W5 R4 W1 R6 W2 R9 W2 R4 W5).

:-)

Rájöttem, hogy a szelektív konténerek a formabedobós játékok iránti vonzalomra építenek: a kerek lukba dobjuk a PET-palackot és a konzervdobozt, a laposba a papírköteget...

És ahonnét ez eszembe juthatott:

A legrosszabb vasarlasom egy Fisher Price formabedobo volt, a csigas. Az vmi rossz konstrukcio volt, ha akartuk, nem zenelt, de fel ejszaka nyomta, mikor aludtunk volna. A ferjem egy ejszaka beduhodott, kiszedte az elemet, a nyomorult meg mindig zenelt…Norbi lilara szinesedett fejjel szetszedte, kirangatta a vezetekeit, es nem hiszitek el, meg mindig zenelt! Vegul a kinti kukaban landolt, a ferjem eskuszik, h reggel meg hallotta a kuka felol a dallamot 
Utana neztem, mas is tapasztalt ilyet 

„...arcul köpött a flow”

A múlt hétvégén és a mostanin is voltunk reggelente futni együtt: Áron fekvőtámaszozott, míg én sétáltam (aztán utolért futva, és sétált velem), szóval nem vesztegettem az ő idejét sem. És megtaláltam a teljes menetrendet is, ami egy kicsit kitolás magammal, mert eddig az egyik lelkesítőm épp az volt, hogy a kör végén kipipálom az aznapi edzést, és végre megpillanthatom a következőt; de nem baj.

Jó lenne menni hétköznap is, csak aludni tudjak. Meg aztán fölkelni.

(A bejegyzés címéül szolgáló kifejezés forrása)

For Better or for Worse...

...az HBO Go meg fogja változtatni az életem. (Egy időre legalábbis.) Ma beneveztem az egyhavi próbaidőre, és délelőtt megnéztem az első hetet a Terápiából, majd délután egy tucat Pixar-kisfilmet.
Közmunka, talán mégis szeretlek.
(Futni viszont szombat este voltam utoljára, úgyhogy ma lefekszem időben hozzá.)

Szaladok

Futni voltam ma reggel. Nem egy bonyolult mondat, de két alig hihető pont is van benne: a reggel és a futni.

Úgy indult, hogy letöltöttem ezt az alkalmazást (igen, a love/hate viszonyom továbbra is megvan a technikával, de ez most nagyon jó eszköz), és szerda este, míg Áron Balázzsal és Nórival ment az egyik irányba, én a telefont szorongatva a másikba. Kemény volt [már hogy nekem. A menetrendet majd leírom az alján], izzadtam, mint a ló, de úgy értem haza, hogy alig várom a következőt. És belőttem a ma reggelt, másfél nap csak elég szünetnek.

Azért ma fél 7-kor megszorongatott kicsit az ágyikó, de csak nekivágtam. Ezúttal lementem az ártérbe a Fölső-Tisza-parton, kutyasétáltatók voltak a társaságom 3-tól 63 éves korig. És jobban ment, mint szerdán, aminek valószínűleg inkább az az oka, hogy öt (tíz?) fokkal kevesebb volt, mintsem a rohamos erősödés; de sebaj. Meg most nem is nézegettem a telefont, csak a sípolásokra hagyatkoztam, és ettől nem aggódtam annyira a futás miatt, és lazábban mentem. Meg ugye nem is műúton voltam. (Viszont ma is a legolcsóbb decathlonos szandálban, simán jó a talpa még erre az igénybevételre.)

És annyival jobban érzem magam azóta is, mint más reggeleken, hogy csak ámulok-bámulok.

A tanulság: maradok a reggelnél, mert ez így jobb. Valamint noha a maratoni futót még nem érzem magamban (vagy azt, hogy erre születtem volna), azt igen, hogy „I have this in me”, és ez csodálatos, a szó minden értelmében.

SDG

PS: A menetrend: 5 perc bemelegítő séta → 6x1 perc futás váltakozva ugyanennyi sétával → 5 perc levezető séta. A második alkalommal 7x1 perc, a harmadikon 8x1 – tovább nem enged nézni. :-)

Time Tracking

Laura Vanderkam honlapján bóklásztam, és megint kedvem támadt naplózni az időmet. Már látszik a megfigyelői paradoxon hatása, de az is, hogy
- gyorsan és egyhangúan táplálkozom, viszont
- emberekkel egész sok időt töltök,
- és olvasásra is van egy csomó „pocket” a napban.

A viharos szél

a Szilléri és a nagykörút sarkán ma estefelé szegfűbors-illatot hozott.
Aztán vihar nem lett belőle, csak egy zápor, de az is jólesett erősen.

„...he lamented the amount of time people have these days. Everything is mechanized and technologized and passive income is all the rage and it leaves so much more time for folks to spend their days reading theology or politics and commenting on every single issue whether they have suffered or worked or lived much at all. Everyone considers themselves an expert because they read about it in a book or a blog or listened to a podcast where people purported to be experts because they read about it in a book or a blog or they, too, are podcast listeners. We are a society of commentators, each one of us abridging, abutting, amending, or simply adding our own two cents to every issue under the sun.”

Lore Ferguson

The Story of My Life [as sung by Amanda Palmer]

In my mind
In a future five years from now
I'm one hundred and twenty pounds
And I never get hung over
Because I will be the picture of discipline
Never minding what state I'm in
And I will be someone I admire
And it's funny how I imagined
That I would be that person now
But it does not seem to have happened
Maybe I've just forgotten how to see
That I am not exactly the person that I thought I'd be

And in my mind
In the faraway here and now
I've become in control somehow
And I never lose my wallet
Because I will be the picture of of discipline
Never fucking up anything
And I'll be a good defensive driver
And it's funny how I imagined
That I would be that person now
But it does not seem to have happened
Maybe I've just forgotten how to see
That I'll never be the person that I thought I'd be

And in my mind
When I'm old I am beautiful
Planting tulips and vegetables
Which I will mindfully watch over
Not like me now
I'm so busy with everything
That I don't look at anything
But I'm sure I'll look when I am older
And it's funny how I imagined
That I could be that person now
But that's not what I want
But that's what I wanted
And I'd be giving up somehow
How strange to see
That I don't wanna be the person that I want to be

And in my mind
I imagine so many things
Things that aren't really happening
And when they put me in the ground
I'll start pounding the lid
Saying I haven't finished yet
I still have a tattoo to get
That says I'm living in the moment
And it's funny how I imagined
That I could win this, win this fight
But maybe it isn't all that funny
That I've been fighting all my life
But maybe I have to think it's funny
If I wanna live before I die
And maybe it's funniest of all
To think I'll die before I actually see
That I am exactly the person that I want to be

Fuck yes
I am exactly the person that I want to be

Ha nagy leszek,

én is olyan ember akarok lenni, aki az udvarában álló extra házacskát minden további nélkül egy egyedülálló anya és két kisgyereke rendelkezésére bocsátja.

Indokolatlanul izgatott

Egyrészt tökre föllelkesített az új GMail, pedig semmi olyan rettenetesen forradalmi nincs benne. Mégis, a kijelölés nélküli elbánás a levelek listájában, meg a beépített egyebek (Tasks, Keep) – valahogy megpezsgettek. Ki is szanáltam az inboxom felét (kétharmadát? Már nem tudom, honnan indult, most mindenesetre 27). Meg csináltam egy készletnyi új címkét a tennivaló típusa szerint – meglátjuk, milyen sikerrel.

Másrészt holnap indul a tanfolyam, és az is tök jólesik. 

Nem is tudom...

Szélsőséges állapotok közt szédelgek. Hol azt érzem, hogy semmire nincs erőm és időm, és lejjebb kell adnom mindenből, mert megesz ez a mosógép-üzemmód; hol azt, hogy órákat feküdni a függőágyban azért nem rossz dolog, lám, nem sietek a világon sehová, és a dolgok egyébként is kiválóan alakulnak maguktól is.

A képernyő egyértelműen rossz hatással van rám.
A nemimádkozás szintén.
Az olvasás, az erkélykert, a barátokkal találkozás (általában) jó.
A mozgás, az alvás és az ima is jó lenne.
Marad a kérdés: Ha ezt mind ilyen jól tudom, akkor miért nem teszem...?

Coming-out

Beletelt néhány hónapba, de immár akkor minden referenciaszemély (és számtalan további jelentős és jelentéktelen másik) ismeri a tényállást az örökbefogadási terveinkről – és támogat is benne.

Illusztrációul ide egy Nagy Kő jönne, ami leesett a szívemről.

Ez volt

a fejlécben a mottó sok-sok évig:

...mindig így volt ez velem, egyszerre csak átvillant az agyamon és már el is követtem azt, amitől nyomban rémületbe és kétségbe estem, hogy aztán kisvártatva mosolyogjak rajta, és egyre biztosabban tudjam, hogy amit tettem, helyesen tettem...
Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

Június

Május 1-gyel eltettem az okostelefont, és tegnap este azon kaptam magam, hogy megint lépni akarok, most a Facebookkal. Ez a cikk volt a közvetlen kiváltó, de persze a téma szakállas.

De nem tudom, hogy kéne: egyrészt ott a templomi oldal, amit M. aktívabban kezel, mint én, de nem szívesen hagynám vele magára. Ezt mondjuk évekig csináltam egy külön erre fenntartott, ismerősök nélküli profillal, de annyira munkás volt letörölni, hogy semmi kedvem újra nekiállni megcsinálni.

Másrészt ott a Messenger, amihez valamiért ragaszkodom foggal-körömmel. És ami sajnos vissza-aktiválja a Fb-profilom, amint belépek (tegnap kipróbáltam). A „Not on Facebook?” link pedig egyszerűen átdob oda, hogy akkor regisztrálj, nesze.

Gondolom, ha az álprofilnál maradok, azzal aztán messengerezhetek is, de mindenkinek el kell magyaráznom, hogy mi ez, és csak én kereshetek új embereket. Ennél már lehet, hogy jobb hagyni a fenébe.

Ebben a körben végül a StayFocusd-ot hívtam segítségül, ami nem is rossz, úgy tűnik, a napi 15 perc Facebookkal a lelkem egészen meg van nyugodva (már hogy így fél nap után...). De mivel alapvetően abstainer vagyok (és nem moderator – bővebben itt), ez a megoldás valószínűleg csak átmenetileg fog működni.