Szeged

Leértem. Nem ez volt a főművem, ami a tréningezést illeti.
És most kicsit elbóklásztam a blogok között, és valami homályos rossz érzés vett erőt rajtam — de nem, ezzel most nem vagyok hajlandó végigjátszani a hétfőit.
A vonaton a Spielhóznit olvastam. Jókat göcögtem rajta olykor, szerencsére szemben a szerecsen szundított. Mindenesetre megint megvan a (kulcs)mondat.
Meg kéne várnom Julit ébren, viszont le is kéne feküdnöm aludni. Az az elemi tapasztalatom volt ugyanis a hétvégén, hogy leépítettem az efféle restanciáimat, vagy egyszerűbben: kialudtam magam. És most belefér egy-két rövidebb éjszaka, de az ilyen idők oly múlandóak, hogy talán jobb volna inkább a fenntartáson dolgozni — eltüntetni sokkal könnyebb, az megy magától is.
Közben még egy kis Augustinus; tolle, lege.

Scrabble

Délután Fkénél ücsörögtem: jólesett a végtelen nyugi, ami a lakásában uralkodni szokott, a hatalmas csésze-bögre teák, a csoki, a beszélgetés és a hallgatás... és ennyi. A manuális levelezésünk egy árnyalatnyival talán személyesebbé tette az ücsörgést, de minden hiába: fotelből minden más. :-)
A négyeshatoson a Nyugatinál nekem szorult egy fickó: ő is feszengett egy kicsit, de bakker, igazán fordulhatott volna máshogy, a sapkája sildje jószerivel az arcomat érte. Rémesen éreztem magam, míg végül egy félfordulatot sikerült tennem (a nagy hátizsákomban...), de mire valamelyest komfortosabban kezdtem érezni magam, el is értük a Jászai Mari teret, ahol a fószer sietve leszállt. Nem szeretnék a fővárosban élni.
Itthon brokkolileves és mákos szilvásgombóc :-), aztán meg játszottunk egyet, jó volt.
Holnap-holnapután képzek, vasárnap este jövök, talán.

Rövid szövegesben ma is egyértelmű a győztes:

<üres sms>

A részegekre, angyalka, vigyázz!

Ma eddig semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem. Az egyetlen említésre méltó a változások közül azonban az, hogy egy negyed órácskát (vagy ki tudja, mennyit, de kb. annyi lehetett) egy ismeretlen fiatalembert hallgattam Móravároson a közösségi ház kertjében. Valószínűleg nincs még 30, de 35 egész biztos. És alkoholista. Alkoholbeteg. Keményen. Előbb lelejmolt egy húszassal, aztán elkezdett beszélni. Szaggatottan, és nem volt benne sok összefüggés, de amit kiszedtem, valahogy azt sem akarnám publikálni; magánügy. És megint ott álltam, ahol Bogival a múltkor: mit lehet mondani a bűnbánó részegnek?! Annak, aki pontosan tudja, hogy elvesztette a háborút, és már csatát sem akar nyerni. Aki legszívesebben öngyilkos lenne. Amire, ugye, még nem is bólogathatok együttérzőn.
Hát hümmögtem. És imádkoztam.

Marioláéknál kiment a magvető vetni, és jó volt, bele is aludtam, tűnődtem is. És a végén: aggódtam. A jövőmért. És ez meglepett, bár igazán nem érintett komolyan.
Aztán búzát vetettünk, jó magot jó földbe.
És én ott felejtettem a Sörpatikában, ahová csocsózni ugrottam le egy félórácskára.
Aztán még beszaladtam Petihez, és a végén már itthon vettem észre, hogy elvesztettem a jövőmet.
De Áron vállalta, hogy locsolgatja meg szeretgeti (sic!), míg újra találkozunk. Így hát jó kezekben lesz. :-)

Virágos

a kedvem meg a konyhaasztal is. :-)
Szőnyit lenyomtuk, és utána ebéd a SZOTE-n, ahol emberemlékezet óta nem, és volt terasz (napsütés már nem, sajna), meg macska — minden, ami a SZOTE menzához tartozik. :-) Igen, a kaja is hideg volt, de h4-kor ezt még rossz néven se vehettem. Sőt, nem is akartam. Ott már jócskán benne voltam a virágos jókedvben, annak pedig nem árt meg a hideg gombaszósz.
Nem is hülyeség a nőnap. Különösen ha még egy ilyen sms is jár hozzá (betűhív átírásban):

kedves NO! szép nonapot!

Most pedig kiírom a használati utasítást a virághoz, hogy épen fogadjon vasárnap este. :-) Aztán lassan vissza, Marioláékhoz ezúttal.

TIKtak & horoszkópuszpókusz

Át kell helyeznem ide a székhelyem. Még be se léptem, mikor már megéreztem az okosságszagot.
Amúgy meg milyen már, hogy az éves horoszkópom szerint a legjobb hónapom idén a január?! És ezt most olvasom, márciusban!

Finom remegés

Az utolsó percek bizsergése... A Volt Szeretőm emlegette ezt olykor, úgy rémlik.
A handout elnyerte végleges formáját: inkább szép, mint informatív, de nem baj. És akkor azt kéne még valami vázlatformába öntenem, amit mondani fogok, mert olvasni nem elegáns.
Ez persze ismét az ügyintézés kárára megy, de hátha nem zúzzák be a diplomamásolatom...
Ja, és ültünk is Melittával, és megint nem a jóIstennek meditáltam, de legalább próbálkozom vele... az első 30 év nehéz...

Telefonvárás pórázán szűkölni

A két megbeszélés elég hatékony volt, a film megvan, a handout is, nem lesz semmi vész a holnapi referátummal, meg a hétvégi képzéssel se. Holnap délelőtt neki is állok ügyintézni végre az egyetemen.
Gabiék várnak minket jövő szombaton, szóval a 72 óra is kialakulni látszik.
És palacsintát majszoltunk ma a Szentháromságon, sokan, és nézegettük a flamencós filmet, és hallgattuk Bogdán Zsolt', és Juli most is ott fest, mi Cilivel el a One Day Off után. És azt érzem, hogy minden kavarog, de megingathatatlan a bizonyosságom, hogy minden jó, mindenhogyan jó. És jó lesz.

Mégsem lett az utolsó

Teljes megrökönyödés van. Most hallom/látom, hogy a blogot szemlézi a Web-cafe.ro (mégpedig az erdélyiek között, bizony! :-)); de ismeri a Miner is, meg a Gugli blogkeresője (ez a legkevésbé meglepő, belátom). A Blogsearch (még?) nem.
A szép az benne, hogy én bizony egybe se regisztráltam magam. A Blogringen fönn vagyok rég (bár lehet, hogy kiutáltak már, mert havonta se jut eszembe beszólni, hogy frissítettem...) — és ennyi. De hát ami webre kerül, az előbb-utóbb önálló életre kel... És persze minden egyéb is, amit leír az ember. Vagy kimond. Elénekel. Netán elhallgat.

Most viszont a hatékony munka érdekében kiszállok mindenféle meszindzselő meg mailrőlértesítő cuccból, és nekiállok a József Attila-dolgomnak. Irgumburgum.

Mára az utolsó, becsszó

De legalábbis estig.
Itten meg lehet hallgatni P. Mustót három részben. A leírás szerint javarészt Kolumbiáról, ami legalábbis izgalmasnak ígérkezik (Száz év magány, hmm). És szóljon, aki le tudja menteni, nekem csak helyben hallgatni sikerült.

A magányos Jézus

„Az élet egyedüllét. / Egyik ember sem ismeri a másikat, / mindenki egyedül van.” Hermann Hessének ezek a szavai sok ember életérzését fejezik ki. Sok ember magányosnak érzi magát minden kommunikációs hálózat, a mindig újabb kommunikációs eszközök ellenére is. Sokakkal érintkeznek valódi kapcsolat nélkül. Elmagányosodnak a nagy lakósilókban. Elmagányosodnak a tömegben.

Jézust mindig emberek vették körül. Nagy elvárásokat támasztottak vele szemben. Ostromolták őt, hogy tegye rájuk a kezét és gyógyítsa meg őket. Az evangéliumok állandó tolongásról tudósítanak, melyet Jézusnak el kellett bírnia. Ennek ellenére Jézus szerette a magányt. Mindig újra visszavonult a magányba. Szüksége volt a magányra, hogy önmagával és forrásával érintkezzék. A magányban tapasztalta meg, hogy kettesben van mennyei Atyjával.

Jézus egyedül volt az emberek között. Ez következik a János-evangélium egy megjegyzéséből: „De Jézus nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről. Tudta ő, mi lakik az emberben” (Jn 2,24–25).

Jézus nagy nyitottsággal fordult minden emberhez. De titka is volt, amit nem szolgáltatott ki másoknak, amit egyedül magának tartott meg. Minden közelséget távolságtartás egészített ki. Voltak barátai és barátnői, mint Lázár, Mária és Márta. De lelkének mélyén mindig maradt egy darab magányosság és meg nem értettség.

Jézus más volt, mint az emberek. Tanítványaival sem tudta megértetni magát. Azok ismételten hamisan értelmezték őt. Nem értették, amit gondolt. Amikor a színeváltozás hegyéről jött, összetalálkozott tanítványaival, akik képtelenek voltak meggyógyítani a megszállott ifjút. Ahelyett, hogy az ifjúval foglalkoztak volna, a tömeggel vitatkoztak. Ekkor Jézus haragosan kitört: „Hitetlen nemzedék! Meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket?” (Mk 9,19). Jézus számára nem volt könnyű azt érezni, hogy követői nem értik meg, és egyedül van közöttük.

Péter, akit egyháza sziklájának választott, szemrehányásokkal illeti, amikor közelgő szenvedéséről beszél. Jézus élesen visszautasítja: „Takarodj előlem, sátán! Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkodol” (Mk 8,33). Jézusnak egyedül kell végigmennie szenvedésének útján, nélkülözve tanítványai vigasztalását és közelségét.

Amikor Jézus az Olajfák hegyén egyedül érzi magát, és szüksége lenne tanítványai közelségére, azok alvásba menekülnek. Csalódottan mondja Péternek: „Simon! Alszol? Egy óra hosszat sem tudtál virrasztani velem?” (Mk 14,37). Jézus Istennel küzd imádságában. Amikor ismét tanítványaihoz megy, intelme ellenére újra alva találja őket. Elfogatásakor „mindnyájan elhagyták őt és elfutottak” (Mk 14,50). Péter messziről figyeli a történteket. De amikor egy cselédlány, majd később más körülálló emberek háromszor Jézusról kérdezik, minden alkalommal megtagadja őt. Megesküszik: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” (Mk 14,71). Jézus magára maradva hal meg a kereszten. Csak messziről nézte néhány asszony, akik kísérték őt (Mk 15,40).

A János-evangéliumból kitűnik, hogy Jézus azért tudta magányosságát elfogadni és benne kitartani, mert egynek tudta magát mennyei Atyjával: „Eljön az óra, már el is jött, amikor elszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Az emberek elhagyták őt. A tanítványai is visszahúzódnak, mindegyik a maga házába. Mindegyik csak maga körül forgolódik. Mindegyik csak a maga bőrét szeretné menteni. Mégis Jézus még ebben a magányosságban, magára hagyva sem érzi magát egyedül, mert Atyja vele van. Ez átváltoztatja magányosságát. Eggyé lesz az Atyával és az Atyában önmagával.

Jézus nem a sikeres ember példája, hanem a magányosé, aki az őt mozgató motívumokból sokat nem tud másokkal megosztani. Ez vigasztal engem magányosságomban. Szembeszállhatok magányosságommal. A magányosság nemcsak a közeli Isten sűrű megtapasztalása, nemcsak az Istennel való egység boldogító tapasztalata. A magányosság fájdalmas is lehet. Félreértettnek, elhagyatva érzem magam. Amikor komollyá válnak a dolgok, senki sem tart velem. Senki nem áll mellém, amikor kudarcot vallok. Mindenki jobban tudja nálam. Hagynak ázni az esőben. Jézus az számomra, aki magányosságom minden állomásán elkísér. Az ő közelében néha már nem érzem magam egyedül. A vele való kapcsolatban be merem vallani magamnak magányosságomat, szembe tudok nézni vele és ki tudok tartani benne.

Mikor érzed egyedül magadat? Voltál-e már elhagyatott? Felmerül-e benned újra meg újra az elhagyatottságtól való szorongás? Hogyan kezeled magányosságodat? Menekülsz előle, vagy elviseled? Segít-e neked a magányos Jézus képe, hogy szembeszállj magányosságoddal?

Dag Hammarskjöld, aki az ENSZ főtitkáraként másoknál nagyobb mértékben befolyásolta a világ történelmét, Jézushoz hasonlóan mély magányt élt át. De őt a hit képessé tette arra, hogy megbirkózzék magányával. Útját ezekkel a szavakkal foglalja össze: „Imádkozz, hogy magányosságod ösztönzésére megtaláld, amiért élni tudsz, és ami elég nagy ahhoz, hogy meghalj érte.” Talán hozzásegítenek ezek a szavak a magány kreatív kezeléséhez.

Anselm Grün: Képek Jézusról. Furcsamód épp azt a pár sort nem lelem benne, amiért eszembe jutott, de sebaj.

Sündisznó

Elég hosszút álmodtam, de részben nem emlékszem mindenre, részben lusta vagyok idevésni (és akkor még nem is vettem számításba a Volt Szeretőm véleményét, aki szerint ui. „az is bolond, aki az álmát elmeséli”). A lényeg (?) az, hogy találtam egy sünt, és mert ahol találtam, ott nem tűnt biztonságban lenni ((van ilyen szerkezet?)), kézbe vettem, és vittem kifelé a faluból (Pomáz-képe volt, de mintha Kolozsvár lett volna? vagy csak a másik álom miatt gondolom?). Aztán valami iskolai boltban (!) véletlenül leejtettem, és az egész ökölnyi, kérges gombóc (össze volt gömbölyödve) gurult lefelé a lépcsőn egy emeletnyit. Innen már túl bonyolult lenne, de annyit azért elárulok, hogy túlélte a traumát (sőt).
Ezen felül egy hét alatt másodszor álmodom azt, hogy valaki gyereket vár az ismerőseim között, de itt most egyértelműbb volt a helyzet.
A sündisznó Krúdynál „titkos ellenség”. Hát éljen. :-)

Álcél

A tegnapnak ez lett végül a kulcsszava. Különben Mátyás téri napsütés, kék ég és zöld fű, kutyákok és kiskölkök, „tipikus skorpió”, elvek és gyakorlat, szürreál, tükör és csábítás — de hiszen mindez mindegy. Egy bizonyos szinten. Kányádi tudta.

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Aztán Talentum, aztán mise: oly szépen és egyszerűen (egyszerűen és szépen) beszélt Thorday, hogy el voltam bűvölve. Rövid az élet ahhoz, hogy rossz bort igyunk. S arról is esett szó, hogy Isten működik az emberek által is, úgyhogy némiképp felmentve éreztem magam a néhány perccel korábban megfogalmazódott dilemmában.
Aztán homeless, l. itt.

Helyzetjelentés

A vezetés jobb volt, mint vártam. Akkor is, ha vagy háromszor lefullasztottam. Közben el is szállt a feszültség — aztán vállon kopogtatott, ahogy fölvettem a kabátom. Majd alakul. Ha másutt nem, a sírban. De mindennek szabad lennie...

Metafizikus rettegés

Majd' meghaltam a sámlin az előbb.
Rémálmom is volt az éjjel, meg egy igen különös sms, meg a vezetés mindjárt...
Uhh.
Julcsi is stramm és bírja, ugye???

Zűrkorszakok és konszolidők

(Én Répánál találtam, ő meg Bächer Ivánnál)
Szóval igen, az ember életében ezek követik egymást. Csak néha sűrűbben, mint elképzeltem. Mert erre a nagyböjtre konszolidációt hirdettem magamnak, első- és legfontosabb sorban alvásilag — de ma megint szét tudtam esni röpke hat óra le

***
adásunkat megszakítva közöljük, hogy a szétesés utolsó cseppjét ((nem, nem érdekel a képzavar)) jelentő esemény, jelesül, hogy valami 15 áldozás utáni hálaadást kellett volna megírnom csütörtök estig, ezennel elhárult. A jó Isten tartsa meg a sok lelkes ember eme jó szokását (meg Zsuzsiét, hogy szétosztotta)!
***

tehát röpke hat óra leforgása alatt.
Pedig jól indult a nap, reggelivel a Lelkesen, Janival és Áronnal, Mariolával meg a csodagumóval. Áronnal utóbb véradás, vicces volt, szeretek vért adni, különösen társaságban. (Olvasd el az ő verzióját, nekem most nincs türelmem a gépeléshez. Bár ez nem látszik; de én tudom.) Aztán játék, mankala (körbevertük egymást), solitaire (az utolsó x darabot már csak ők tudták kirakni, nekem 2 maradt minimum — viszont nem tudtam rávenni őket arra, hogy egyet az elejéről nyomjanak végig), rögtönzött déli ima, ebéd (valami nyolcan, és az ilyen mindig jó hecc), egy rövid beszélés Nórinak (mért is nem -getés és -val?!), csocsó. Na, ennek örülök, hogy úgy tűnik, a játék valamiféle napi elfoglaltsággá válik, ez kell, mint a falat kenyér.
Aztán LT. Hatékonyak voltunk, de egy óra múlva én a leghatékonyabb munkában is kifáradok. Ez elég szörnyű.
És akkor Paffyval átmentünk 72 órás megbeszélésre, ami ha lehet, még az előzőnél is jobban kiakasztott. Olyan szinten ineffektív (?!) a csapat, hogy a hajam az égnek állt. Komolyan mondom, az LT-vel meg még öt emberrel ezt feleennyi hajtépéssel kétszer ilyenre meg tudtuk volna szervezni. A csúcs az volt, mikor az iroda a szponzorkeresést akarta delegálni. Hát ki, ha nem ők?! ((Ebből még lehetnek zűrök, de hátha nem...))
Utána elvileg vele (Paffyval) beszélgettem volna, de már késő volt... Eleve fogalmam sincs már, hogy mit és főleg honnan kezdve akartam mesélni neki, mikor csütörtökön fölhívtam... Másrészt egyikünk sem volt abban a lelkibeszélgetésre alkalmas állapotban.
Így hát kávéház, Zsuzsival kiegészülve. És a tejeskávé fölpörgetett, de olyan nemjólesőn. És közben Paffy megpengette a fent említett imákat...
Utána még fénymásoltam egy sort a Lelkesen, aztán BTK, Tamás megvétózta az esetleges etika-módszertani záródolgozatom, de jót beszélgettünk Mustóról meg mindenféléről.
Addigra már tudtam, hogy filmet nézni már nem megyek vissza (most, hogy a Porton megkerestem, jobban is tettem: Brazil), mindenesetre erről akartam még üzenni Áronnak, meg Janinak, hogy Balástya ugrik/csúszik (abba most bele se kezdek), szóval leültem a lépcsőházban levelet írni nekik, nem lévén otthon senki.
És aztán hazajöttem, és előbb valami rend-félét raktam a konyhában, aztán végigolvastam az ezer e-velem (és a jó részük érdemi is volt), párat megválaszoltam, belelestem néhány blogba, de most megint ott tartok, hogy pokolba a monitorral, üljek bele előbb a kádba, aztán rá a sámlicskámra, és utána majd tárgyalok a világgal meg az előttem álló három nap feladataival.

Jajj, Igor Lazin kölcsönadta a 1 Day Off-ot, úúúgy szeretem érte! :-) Már csak Petit kell rávennem, hogy hozza le kocsival, mert ha holnap adják postára a DVD-t, az neccesen ér ide csütörtök délutánra.

Pustó Méter

Ez az ember valami csuda. Nem is tudok most többet monadni róla.
A hétvége jól telt, csendesen (belül), meg viháncolva is (kívül). Néha jelen, többször másutt. Naplósan, és az bizony el-elkalandoztat... ha van ilyen, de ha nincs, akkor is. :-P
Mostantól iskola. Izé... TO, HSZI, órák, könyvtár.
Meg hétvégén képzés, meg utána 72 óra...
Most viszont cset.

A reggelt meg a délelőtt elejét néhány számmal-verssel (Edda, Toldalagi Pál, Weöres Sándor) írtam volna le, ha Juli nem alszik a gép mellett
Én közben voltam ülni, utána beszélgettem egy sort Tamással (a megosztásra ketten maradtunk már csak) és nagyon kényelmesen megreggeliztem itthon, CsehTamással
Aztán leültem naplót írni kínomban, és a vége az lett, hogy mégiscsak elmentem a bicikliért, amit aztán mégiscsak ott hagytam a végén, mert addigra komolyan esni kezdett, és mégis buszozunk Zöldfásra
De nem a győzelem, nem is a részvétel, hanem a fontos
És most erős a gyanúm, hogy boldog vagyok
Mert minden megvan, minden a régi
Vagy nem, de jobb

Tavaszi, juhéjj

Délelőtt voltam biciklizni, ihaj-csuhaj. Kabát nélkül, olyan jó idő volt. Már csak a napszemüveg hiányzott — komolyan!
Aztán a folyosóra teregettem.
Végezetül csinire vettem a figurát, és Juli tükre előtt megállapítottam, hogy muszáj leszek Dzsí. Í. Szőnyi előtt még a Lelkesen is tiszteletemet tenni a ciliféleharisnyában, a promodosszoknyában és az etamosblúzban-nyakláncban (az összeállítás egyéb darabjait, minthogy mutatkoznak még kisebb hiányosságok, itt nem részletezem). :-)
És érdemes volt.
Az óra is tök jó volt, meglepetésemre teljesen „involválódtam” a Kádár-korszak kapcsán, és egész okosakat is szóltam hozzá, remélem, MrSzőnyi valahogy csak elnézi nekem az elmúlt két hét ellógását.
Utóbb összefutottam BÁgival, aki azt mondta, szerinte vagy a tavaszt érzem, vagy történt valami bennem. Lám, ő se hiába végzi a mentált. :-)
És Cilivel is összetalálkoztam, és holnap bringával megyünk Zöldfásra. :-) És én viszem az Urat, Paffy megkért. :-)
És aztán egy szűk órát ücsörögtem Petinél, ezúttal előre rögzítve, és megnéztük a péntek-vasárnapi fotókat, és jól elcsacsogtunk fölöttük. És úgy megörült a csokoládénak, mintha nem szoktam volna általában (ez erős túlzás, mert csak onnan), és ennek meg én örültem meg.
És aztán hazajöttem, és szénné égettem a sajtos melegszendvicset, de megettem így is, mert ez volt a kenyér vége. Úgyhogy még jön egy Bornai Tibor-szám is:

Alig telt el néhány év
s te meghíztál és megőszültél végleg.
Arcod mint egy csatatér,
ahol harcban állnak egymással az évek.
Lefogadom, hogy Nőnapon
a feleségednek virágot se vettél.
Barátnőd lett a Koleszt Irén
s a cigarettától okkersárga lettél.

Ugyan mért, mért tűröd el?
vajon mért, mért,
mért nem érdekel?

Hova lett belőled az a tűz,
ami a gimnáziumban akkora lánggal égett?
Megöregedtél, öregem,
de azért se foglak békén hagyni téged.
Ne mondd azt, hogy a pozíciód
bizonyos cselekvési szabadságot tesz lehetővé.
Egy szénné égett pirítós,
ha megvajazzák, se válik már ehetővé.

Ugyan mért, mért tűröd el?
Vajon mért, mért,
mért nem érdekel?

Tudom jól, hogy a bankkölcsön
meg az adó szinte szétmorzsolják az embert.
Néha úgy érzed, olyan ez,
mintha valaki folyton megsózná a tengert.
Mégis-mégis a te hibád,
hogy ott tartasz, hogy semmi közöd hozzád
s a valóságos álmaidból
nem maradt, csak álmos valóság.

Ugyan mért, mért tűröd el?
Vajon mért, mért,
mért nem érdekel?

Ugyan mért, mért tűröd el?
Vajon mért, mért,
mért nem érdekel?

Most hallottam a Kossuth-on

Éltünk egy városban,
s a szemem láttára eltűnt, vagy álmodtam
bíztunk egy angyalban, egy ölelésben,
egy szóban, meg egymásban
az a város megvan még
s mi megtaláljuk újra
bízhatsz bennem, onnan jöttem

súgtunk egy fontos szót
a csendet hallgattuk s láttuk a nem látszót
s úgy tűnt, hogy együtt szól
ha zene áradt a százféle templomból

az a város megvan még
és megtalálom újra
bízhatsz bennem, onnan jöttem

vagyok valaki a városból
valaki az eltűnt városból

a csapdákon túl, a város még áll
a magányon túl, a csapat még vár
a sötéten túl, a tűz most is él
még nem vesztél el, ne félj

érzem, hogy nagyon is jönnél már
nézem az arcod és látom a sebhelyeket
van még egy darab a térképből
s látom, hogy keresed azt, aki visszavezet

itt mindig furcsa por száll
és a lelkekre kéreg nő
az a város most is áll
s azóta vár, ránk vár
a szívem csak emberszív
a szemem fényeket érez és könnyet sír
múltam csak embermúlt
mint vásott bábut a sárból az Isten gyúrt
az a város megvan még
és megtaláljuk újra
bízzál bennem, onnan jöttem

vagyok valaki a városból
valaki az eltűnt városból

a csapdákon túl, a város még áll
a magányon túl, a csapat még vár
a sötéten túl, a tűz most is él
s ha eltévednél, segít, ne félj

(Kentaur (hát az meg miféle szerzet?), a szöveg Presser–Sztevanovity)