Áttűnés

„A belváros tele volt hipszterekkel: kókadó szalmakalapban, meztelen felsőtestükön hosszú hajtókájú zakóban rótták a főútvonalakat, volt, amelyik feszületeket és marihuánát árult a mellékutcákban, mások az omladozó kápolnába telepedtek, épp egy mutatványosbódé tőszomszédságában. Egyik-másik sikátorban nem volt se kövezet, se csatorna, csak kis ajtók, melyeken át a falba vájt, szekrénynél is alig nagyobb ivókba juthatott az ember. Ha valaki inni akart valamit, át kellett ugrania egy árkot, és az árok fenekén ott volt az aztékok ősi tava. Az ivóból csak a falhoz lapulva lehetett visszajutni az utcára. Benn szerecsendióval és rummal szolgálták föl a kávét. Mambó harsogott mindenfelől. A sötét, keskeny utcákon szinte sorfalat álltak a kurvák, s ahogy ránk néztek, szomorú szemük megvillant a sötétben. Mámorosan, mintegy álomban róttuk az utcákat. Egy fura csempékkel kirakott mexikói kafeteriában pompás marhasültet ettünk: a hatalmas marimbát egész zenészcsalád állta körül — apraja, nagyja a hangszer művésze —, de voltak itt haknizó énekes-gitárosok és kivénhedt sarki trombitások is. Pálinkamérések mellett haladtunk el, a savanykás szagról rögtön tudni lehetett, hogy benn agavepálinkát mérnek. Egy vizespohárnyi pálinka két centbe került. Az élet itt egy pillanatra se állt meg. Zsibongtak az utcák egész éjszaka. Az úttesten koldusok aludtak, takarójuk a palánkról letépett plakát. Itt-ott egész kolduscsaládok üldögéltek a járdán: furulyázgattak, és vidáman nevetgéltek a sötétben. Cipő nem volt a lábukon, életük gertyája csak pislákolt: egész Mexikó mégis egyetlen nagy bohémtanyához hasonlított. Az utcasarkon öregasszonyok árulták a tortillába csavart marhafejrészeket, újságpapír tölcsérbe töltött, forró mártással. Ez volt hát aza szertelen, gátlásokat nem ismerő, gyermekien együgyű város, mely — mint tudtuk — az út végén várt ránk.”

Jack Kerouac: Úton
Déry György fordítása

A leírás Mexikóvárosról készült a '40-es években — mégis, talán más is megremegett volna, ha a Nyugati aluljáróban olvassa...