2007. április 7.

P. J. születésnapjára

Miért mondtad, Uram, hogy szeressem minden embertestvéremet?
Megpróbáltam — s íme megrettenve hozzád menekülök...

Olyan békés nyugalomban éltem eddig, Uram: szépen berendezkedtem, napomat jól beosztottam.
Lakásomat bebútoroztam, és végre jól éreztem magam.
Egyedül éltem csendben, megbékélten.
Esőtől, széltől, sártól megkímélten,
Zártkapus tornyomban tisztán megmaradtam volna.
De megtaláltad, Uram, erősségem falán, a parányi rést,
S arra kényszerítettél, hogy megnyissam a kaput.

Az emberek kiáltó szava felébresztett, mint a nyílt arcba vágódó jéghideg eső sugára,
Mint hirtelen szélroham, úgy ingatott meg a barátság,
Mint a szökve besurranó napsugár, úgy kapta meg figyelmemet a te kegyelmed,
S elővigyázatlanul nyitva hagytam az ajtót.
Így vesztem el, Uram.
Mert kívül már lestek rám az emberek.
Nem tudtam, hogy ilyen közel vannak hozzám, ebben az utcában, ebben a házban, irodában; szomszéd, munkatárs vagy jóbarát...
S amint az ajtót megnyitottam, megláttam őket, amint reám vártak, felajánlott kézzel, rámszegezett tekintettel, feszült várakozással, szinte könyörögve, mint a templomi lépcsők rongyos koldusai...

Az első sorban állók betértek hozzám, Uram. Akadt még számukra hely a szívemben.
Befogadtam őket, készen arra, hogy gondozzam, dédelgessem, fésülgessem kedves báránykáim, kicsiny, kedves nyájam...
S Te meg lettél volna elégedve, Uram, mivel udvariasan, tisztán, megtiszteltetéssel kaptál szolgálatot...
Mindeddig minden mértékkel és okosan történt...
De az utánuk jövőket, Uram, a többieket nem láttam, mert mindeddig szerényen meghúzódva, eltakartan várakoztak.
Ők sokkal többen voltak, nyomorultabbak is, és minden figyelmeztetés nélkül rohantak meg.
Tömörebbé kellett nyomni sorainkat, mert helyet kellett szorítani mindenkinek.
Majd jöttek, egymást követő hullámokban, egyik a másik nyomában, szorongva, és lökdösve az elülhaladókat.

Minden irányból jöttek, az egész városból, az egész országból, az egész világról; megszámlálhatatlanul és kifogyhatatlanul.
Nem egyenként, elszórtan, hanem csoportosan, hatalmas láncfüzérekben egymáshoz kötve, forrasztva, keverve, mint az emberiség apró szertehulló morzsái.
Nem is jöttek már egyedül, hanem súlyos terhek alatt roskadozva; az igazságtalanság, a gyűlölet, a bosszúálló harag, a szenvedés és a bűn terhei alatt görnyedezve.
Az egész Világot vonszolták maguk mögött megrozsdásodott, elavult, megcsorbult roncsaival, vagy elhamarkodott, rosszul kiagyalt, balul alkalmazott újításaival.

Fájdalmat szülnek bennem, Uram; a terhemre vannak, és alkalmatlankodnak, zavarnak mindenben.
Mértéktelen éhség gyötri őket, s engem marcangolnak, szednek szét.
Mit sem vagyok képes tenni ellenük; minél többen jönnek hozzám, annál szélesebbre tárják a kaput, annál többen tülekednek a küszöbön...
Óh, Uram, a sarkáig tárva áll már az én kapum!
Nem bírom már tovább... Ez már igazán sok. S az életem nem élet többé!...
S az állásom,
A családom,
A nyugalmam,
A szabadságom?
És jómagam?...
Mindent, mindent elveszítettem már, Uram. Nem vagyok többé a magam ura.
S nincs többé számomra hely a saját portámon...

*

Ne félj semmitől — így szól az Isten — MINDENT elnyertél már,
Mert miközben az emberek betértek hozzád,
Én, a te Atyád,
Én, a Te Istened,
A soraik között besurrantam magam is.


(Michel Quoist: Miért mondtad, Uram, hogy szeressek? Fordította Somogyi B. Gerő.
In: Itt vagyok, Uram! Mai ember imái; OMC, Párizs – Bécs – Róma, 1970)


1 megjegyzés:

culpastor írta...

ez most kicsit mankás lesz.

uufh!