Na, azonban amiért ilyen keveset aludtam: az este (újra) kezembe akadt a konyhában A francia nők nem híznak című opusz Mireille Guiliano tollából. (És most nem is tettem le.)
S hát ez valami csuda. Ha azt mondom, szemléletformáló, akkor még igen keveset árultam el. Lapról lapra jutottak eszembe azok a barátnőim, akiknek mind-mind a kezébe adnám — s többnyire nem is igazán a testsúly-problémáik miatt. Hanem mert (párban a Főzzünk örömmel!-lel) ez is élni tanító könyv, méghozzá ugyanazon alapelvek mentén: könnyedén, ráérősen, megkockáztatom: szemlélődve.Nekem picit túl franciás a beállítódottság (igaz, ezt ugye a cím után nem vehetem zokon :-)), ennél talán egy picit lehetne kritikusabb az övéivel szemben, de atlán van ebben valamelyes önirónia is. Amerikaiként meg nem tudom, mennyire bírnám elolvasni: rajtuk köszörüli a nyelvét folyton, iagz, ismeri is a (v)iszonyokat, ott él elég régen.
De ami a legfontosabb: olvasás közben arra is rájöttem, hogy a mamám azért eléggé így nevelt minket annak idején (és ma is, amennyire hagyom magam, persze). Kezdve onnan, hogy „nem mérleg kell az ember lányának, hanem egy kontrollszoknya” (épp idéztem a múltkor a kozmetikuslánynak, neki is tetszett :-)), addig, hogy változatosan, inkább többször keveset, húst csak hetente párszor, lehetőleg mindent a legjobb alapanyagokból...
Summa summárum az első tíz oldal után úgy döntöttem, én se fogok (mármint hízni). Nem, mintha ilyen terveim lettek volna, vagy akár csak tartanék ilyesmitől a közeli jövőben, hónapok óta igen jól érzem magam a bőrömben és a versenysúlyomnál is vagyok. „A francia nők tudják, hogy a szerelem fogyaszt”, hmm... :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése