Tegnap kőkeményen megtapasztaltam valamit a szabad akaratom korlátaiból. És tudom, hogy ma is így csinálnám, nem tudok járni, s nem ülhetek veszteg. És ami a legborzasztóbb: hogy mikor pár hónapja Juli játszotta ugyanezt, _annyira_ okos tudtam lenni... Már értem. Szerencsére Juli is engem. Annyi önfegyelmem még éppen volt, hogy az utolsó percben elhagyjam a színhelyet, s ne várjak az utolsó utánira, de ezt egy óra bolyongás követte, meg néhány legalábbis vitathatóan etikus sms.
Lakmározik a szívemen, mint a tetemen a hangyák lakmároznak, s ordítanék, de aki meghalt, szörnyű néma...
Tiszta szerencse, hogy most egy ideig nem lesz módom hülyeségeket csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése