(Nna, ebből talán lesz végre (?) egy hosszabb bejegyzés, bár ez sem az enyém lesz, hanem -- édesanyámé.)
Az történt ugyanis, hogy az előbb elmeséltem neki, amit (és ahogy) Héláról megtudtam ma (a hogyant nem írtam le az imént, annyira nem is izgi most), és aztán a mamám valahogy azt mondta, hogy de azért zsidózni ne kezdj senkinek, mert sose tudhatod, ki az (ezúttal a múzeumban). Mondtam, hogy soha nem éreztem késztetést erre (ahogy amúgy ő se), és annyira nem kavar érzelmeket bennem a dolog, hogy föl se ismertem még soha egyet sem. (Oké, ha kipa van a fején, az más. :-)) (Ha néha valaki deklarálja körülöttem a saját effajta származását, akkor arra hirtelen hatalmas tudományos érdeklődéssel tudok tekinteni, hogy hú, meg ha -- de hát ilyen csoportok vannak, Hélával például ma helyből közöltem, hogy ő az első eleven magyar metodista, akivel összehozott a jó sors. Pedig nem is; de őt ismerem a legjobban, az biztos.)
Na, és erre jött a mese arról, ahogy a mamám először találkozott a zsidó-zsidózás témakörével.
Történt pedig mindez 1976 körül Moszkvában, ahol édesanyám (akkor még csak B. K., végzős angol--orosz szakos hallgató) a kollégiumban egyszercsak a következő mondatot hallotta az ukrán szobatársa szájából: "Az összes zsidót a Csendes-óceánba kellene fojtani, mint a macskát." Ezen ő eléggé fölháborodott. Hogy mondott-e is valamit, azt nem tudom, de a másik sarokban megszólalt a tádzsik lány: "Ilyet ne mondjál, tudod, hogy zsidó vagyok." És tényleg tudták, bele volt írva az útlevelébe. Még hozzátette, hogy "de anyukám megmondta, hogy nehéz életem lesz", s azzal több szó nem esett erről.
Hanem a mamám elmesélte a dolgot ("Te, hogy miket beszélnek ezek a lányok...!") Ivánnak, a budapesti fiúnak, akivel szinte szükségképpen sok időt töltött együtt, mivel a magyar brancsból ők ketten preferálták az angolt. (Ivánnak ráadásul voltak kint újságíró ismerősei, akiktől angol újságokat tudott szerezni. Aztán meg már csak az ajtót kellett magukra zárniuk, lévén az efféle nyugati métely természetesen illegális...) Iván elsápadt, és közölte, hogy ő a lánykollégiumba többet nem megy. A mamám csodálkozott, de semmi több.
Aztán jött a karácsony, és a magyar csapat összeült ünnepelni. Kivéve Ivánt, aki azt mondta, ők nem szoktak karácsonyozni. A társaság csodálkozott, kicsit sajnálta (másért, családi okokból is); de semmi több.
A végén, talán már később, alighanem ő fedte föl magát, mikor látta a teljes értetlenséget.
Hát, így volt. Nekem tetszik; ez a fajta "perfect unawareness" rám is sokmindenben jellemző. Nem mondom, hogy mindig előny, de legtöbbször az, legalább a mentális épségem felől.
Akit pedig esetleg a Gugli vet ide valamelyik kulcsszóra, az így járt. :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése