2008. szeptember 19.

Szégyen a futás, de van benne rendszer

Hát, én bizony az előbb egyszerűen megszöktem a Bonhoeffer-filmről. Rémlett persze, hogy ő is a nácik keze közt végezte, de arra nem számítottam, hogy a film már jócskán a harmicas években kezdődik. És sajnos nem oszlik a pár éves jelenség: képtelen vagyok mást nézni, mint laza-könnyed filmeket. Nem muszáj értelmetlennek lennie (sőt), de ilyen szintű félelem / feszültség / erőszak, na, az nem megy.
Már a Bolondok hajója is is túl náci néha (értsd jól: mindenki nagyon német stb.), pedig hát ott azért még eléggé lappang az egész, legalábbis cselekvésig nemigen fajul. De mondjuk ennek fejében minden utas valahol sérült. És inkább jobban, mint kevésbé.

Lehet, hogy a film nembírásához az is hozzájárult, amit a BBC-n hallottam ma. Észak-Ungandáról szólt a műsor, ahol a lakosságot évekig rettegésben tartotta egy gerillacsapat, amelyet főleg gyerekekből alakított ki a vezetője. A riporter négy évvel ezelőtt történetesen látott egy harcot az állami erők (?) és a banda között: úgy ötven gyerek maradt a „harctéren”, kb. négyévestől fölfelé.
Tízezer falusi gyerek gyalogolt esténként kilométereket, hogy a következő város utcáin aludjon inkább az elraboltatástól való félelmében.
Mostanra némileg javult a helyzet, beszélt pl. egy lánnyal, aki akkor, 14 évesen minden este megtette ezt az utat, és most meglehetős nyugalom honol a falujában. De az LRA tovább működik, csak kicsit arrébb.
Az acholik között alig van, akinek ne veszett volna oda legalább néhány rokona az elmúlt húsz év harcaiban (amit természetesen névleg értük vív az LRA). Az iménti lánynak előbb az apját rabolták el, később tudták meg, hogy meg is halt. Aztán elvitték három unokatestvérét, akik közül egy tért vissza. Őt arra kényszerítették, hogy kövezze agyon a bátyjait. Ez a betörés első lépése: olyan traumát, szégyent és rettegést okoz, hogy alig van köztük olyan, aki a továbbiakban egyáltalán gondolna hazatérésre. Aki mégis, az éjszakánként sír vagy egyenesen öngyilkos lesz.
S most jön, ami a legmegrendítőbb az egészben. Hogy akivel csak beszélt, mindezek után is mindenki azt mondta, hogy megbocsátott nekik. Az előbbi lány szavaival:
„It's important to forgive, because if we are to forgive, life will be easy. If we are not to forgive, the war will not end[?].” (Fontos, hogy megbocsássunk, mert akkor könnyű lesz az élet. Ha nem bocsátunk meg, a háborúnak nem lesz vége[?].) És hogy mindenkit szeretettel fogadnának otthon, aki hazatérne. Erre persze több „okuk” van, mindjárt az elején hogy a saját gyerekeikről van szó leginkább. De van más is: az acholik hagyományos közösségi konfliktuskezelési módja. Először el kell mondani a teljes igazságot, s aztán megbocsátani. Végsősoron egyszerű...
...már csak béke kell hozzá...

De hogy ne ilyen komoran fejezzem be, ma délután fölslattyogtam a kastélyba, és megnéztem a református gyülekezet Biblia-kiállítását. És jó lett erősen, a nagyobbik teremben Bibliák (Anyánk megjegyezte, hogy egy ilyen tárlót itthonról is összeállíthattunk volna, régebbink is van, különböző nyelvűink is vannak), a kisebbikben amolyan gyülekezettörténet. Két unatkozó nénivel, akik ennek megfelelően beszédesek voltak, de kedvesek. :-) Különben a filmnézést is a refek csinálták, nagyon meglendültek az első pomázi istentisztelet 225. évfordulójára. :-)

2 megjegyzés:

BG írta...

Van ám saját honlapjuk is.

graphoman írta...

Aha, sejtettem, de elég bénán optimalizálták, mert a pomázi kastélyra keresve a második oldalon jön ki... (Kóruskastélyt meg valami miatt nem is akartam nagyon keresni.)
Mindenesetre kösz', nagyon csini, angolul is.