És erre Attila ma ezt írta:
„Mi régen voltunk utoljára újoncok (...), tény. Tény, hogy valamit elkezdtünk. Életet? Berendezkedést? (...) Hát valamit, annyira valamit, hogy nem volt rá más szó: ugyanekkor nekünk ez a valami kézzelfoghatóan ott volt, oly módon, hogy már nem lehetett nem folytatni.”
„Mert valamit mégis elkezdtünk, és most nem kiabálhatok, hogy Nem-ér-a-nevem! ...”
(Ottlik: Buda)
Hogy érezhet valaki ennyire távolból ennyire pontosan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése