Szóval néhány epizód még az evezésből. Az egyik a béka, amelyik a gulyásunkba szökkent bele egy szerencsétlen mozdulattal valamelyik vacsoránál. Elég gyorsan (pár másodperc alatt) kikanalaztam, ugrált is, és a háta végig kilógott a léből — talán túlélte. Nem tudom, mert elég forró volt a cucc, meg a bőrlégzés se igen szeretheti az olajat... De azért remélem.
Áron amúgy hősiesen kikanalazta a gulyást az utolsó cseppig, és igen jót aludt utána... :-)
A kóboráramot a(z egyébként egészen profi) tokaji kempingben észlelte Nóri, illetve ő jött rá, hogy áram, én csak azt vettem észre, hogy szokatlanul csípi a sebes kezem a zuhanyzó gombja. Így aztán a másik tenyeremmel nyomtam, folyamatosan. Még mindig bizsereg egy kicsit a helye, ami így két nap elteltével már bosszantó.
A harmadik említésre méltó az, hogy Balsánál az ebédnél valamit félrenyeltem, és néhány másodpercig egészen az volt az érzésem, hogy az életemért küzdök. (Így érezhetett a béka is Tuzséren...) Illetve... nem is tudom. Úgy rémlik, nem igazán az merült föl bennem, hogy meghalhatok, csak alig kaptam levegőt, annyira alig, amennyire soha ezelőtt. Aztán Áron egyetlen jól irányzott hátbavágással megmentette a helyzetet, de már pirosodott a fejem állítólag. Furcsa, hogy milyen könnyű/en lehet meghalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése