2009. december 27.

Összegezni volna jó...

ha nem volna hiábavaló.
Kicsit ilyen most minden: van is, meg nincs is, jó is, meg rossz is, vagy igazából csak nem jó, nem is rossz. Volt az a remek hó, elolvadt két nap alatt, és jött a -20 után a +20 fok (jó, itt 10 alá és fölé nem nagyon ment). De én is így vagyok, hol pörgök, hol befordulok, a legfőbb félelmem az, hogy idegenek között kell időt töltenem, például. Aztán egyszer-egyszer erőt veszek magamon, és akkor kiderül, hogy érdemes, de legközelebbig már nem biztos, hogy kitart az erő. Megnéztem végre-valahára a Csak egyet közösséget, és jó volt, de lám, ezer év homelesses tapasztalat sem adja meg, hogy magabiztosan forogjak tíz-tizenöt idegen jóember között. (Szegedi karácsonyi babgulyás dettó.)
Ilyen az Isten is, vagy csak az én hitem: hol van, hol nincs, de leginkább is itt áll a hátam mögött, s várja, hogy megkerüljem érte a világot.
Furcsa ez, semmi sem biztos, pedig nem is bizonytalan...

Egy verset még, mert sokmindent ki tud mondani, amit én nem.

Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év
legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…
Rakovszky Zsuzsa: December