2004. április 30.

Szóval Moldva...
Nagy kaland volt.

Ott tartottam, hogy szerda délután Ibolya lejött Mojnestig, addig átmentünk mi is maxitaxival. Megcsodáltuk a dadaizmus jeles képviselőjének, Tristan Tzara-nak az emlékművét a város határában (ti. Mojnesten született), aztán stoppal tovább, két autóval, lévén Frumószáig még egy elágazás.

A falu olyan, mint az ilyen Isten háta mögötti falvak lenni szoktak (szerintem), mondjuk azzal a különbséggel, hogy itthon [immár Szegeden írok] talán vezetékes víz már nagyjából mindenütt van. (?) Ibolyának épp kezdődött az órája (legalábbis a kölkök már ott voltak, bár hivatalosan még volt fél óra). Sose tudhatni, jönnek-e és ha igen, hányan... de akik ott voltak, aranyosak voltak. Úgy szakadtak Ibolya nyakába, mintha nem két hete, de mondjuk fél éve nem látták volna (és el tudom képzelni, hogy hetente kétszer jönnek ugyanígy).
Mi eközben kisétáltunk a határba, Gabssy csinált néhány képet, én meg elhallgattam a meccs zaját az iskolaudvarról: bizonyos távolságból minden nemzet gyerekei ugyanúgy kiabálnak. :-)
Jó nagy iskolájuk van, de csak nem elég nagy, mert a kicsinyek és a nagyok délelőtt-délutáni váltásban kell hogy járjanak elég terem híján (elég népes a falu is, 800 katolikus és 400 ortodox család lakja).

Az óra végeztével aztán főztünk magunkank egy paprikáskrumplit, majd (már 9 körül) átmentünk Ibolya "szomszédasszonyához".
Ez volt a legnagyobb élmény (emberi és nyelvészeti szempontból is).
Lídia három gyermek édesanyja (10 hónapostól 2,5 évesig), emellett 21 éves. Ott volt az édesanyja, Anna néni is, aki éppen egy újabb udvarlón dolgozik Ibolya számára (hiszen ő a maga 24 évével már igazán vénlányszámba megy...); mi több, Kristi(an) maga (mivel előkelő udvarlót keresnek, a kiválasztott többnyire román és ortodox) is megjelent egy idő múlva.
Nyelvész szempontból az volt az izgalmas, ahogyan Anna nénit még tökéletesen értettük, Lídiát már sokszor nem. Eleve több román kifejezéssel beszélt talán, bár meglehet, hogy Anna néni is inkább a mi kedvünkért vigyázott (kérdezte, értünk-e románul, s mikor ingattuk a fejünket, nagyot nézett: "Egy szót es?"); de a magyart is gyorsabban és talán kicsit kásásabban is beszélte.

Hanem a legkülönösebb történet -- és ez már átvezet a szellemi tapasztalatokhoz -- az volt, amikor Lídia némi szabódás után elmesélte, hogy "volt Magyarba dolgozni", és milyen nyelvi nehézségekkel szembesült. Most csak egyet emelek ki, elég lesz az is: az öregasszony, akire vigyáznia kellett, egy alkalommal villát kért tőle. Ő meg, bár nem igen tudta, mire az neki, kiment a pajtába, és keresett egy kisebbecske (vas)villát, azt adta a kezébe... Aztán az asszony igen furcsán nézett vissza, akkor kezdett erőst gondolkozni, hogy mi kellhetett volna neki, s rá is jött, hogy nem lesz az más, mint aminek ők furkulicát mondanak...
A végén még egyszer mondta a helységnevet, ahol mindez történt, és mert nem értettem, oldalra sandítottam Ibolyára, aki magyarázólag hozzátette: "Udvarhelyszék mellett."
Hát ennyi. Hogy arra már rég rájöttem, hogy Kolozsvárhoz Budapest nagyságrendekkel közelebb, mint Bukarest, de hogy a Kárpátokon innen már "Magyar" van, azzal most szembesültem először.

Talán ennyi nagyjából elég is. Másnap végül kihagytuk Pusztinát, és így a Karácsonkő--Brassó busszal, egy vidám olasszal ("legközösebb" nyelvünk a román volt, mit sem mi, s ő se jól értett...), majd Mojnesttől a már ismert maxitaxival jutottunk le Comanesti-ig (alias Kománfalva a térkép szerint). Ott kiálltunk ismét, és egy teherautó elvitt Ágasig, majd ott (! még a Gyimeseken innen) fölvett egy Kojak-arcú ember, aki egészen Marosvásárhelyig röpített. Onnan meg egy bánffyhunyadi illetőségű kamionos Kolozsvárig.

(Linekek a csángókról: magyarországi, elegáns és elkég tartalmas is; illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége.)

Pénteken délután kaptam vissza a kauciót, valamivel több, mint egymillió lejt kellett 3 óra alatt elvernem :-) , igazán hálás feladat volt. Este beültem még a KEL-misére, utána elbúcsúztam Szépéktől (a hivatalos, egyetemi köröket megfutottam még a délelőtt), majd összepakoltam, és irány haza.

Az éjszaka és a másnap délelőtt viszontagságai megérnének még egy bejegyzést, de már annyiszor végigmeséltem, hogy most nagyon nincs kedvem újra nekilátni. Ezzel ezt a blogot be is fejezem, köszönet mindenki kitartásáért! (Ha van kedved, írj egy mailt, hogy lássam, van-e, aki idáig eljutott.)

***

Szeretettel jegyzé:
Babos J.
(julis at mailbox.hu)

2004. április 22.

A hétfőről most már nem lesz lelkierőm eleget írni, pedig az egyik legnagyszerűbb napom volt, mióta itt vagyok. 10-től este 8-ig folyamatosan az egyetemen ültem, és csak az ülés fárasztott, a figyelem a legkevésbé sem. Közben egy órát Berszán fogadóóráján töltöttem, egész gyorsan kiderült, hogy rendszeresen szemlélődget Jálics Feri sj atya módszerével, aztán ezzel el is kanyarodtunk egy időre az irodalomelmélettől...
Este pedig az egyetemista csoportban találkoztunk Gabssyval, meg Szilveszter testvérrel, akinek a gondjaira Zsolt távoztával bízatott a társaság. Jó lesz. (Megj.: Gabssy és Szilveszter ismerték egymást. Gabssyt a múltkor a határról két kisbusznyi ferences vitte Üllőig, köztük ő is...)

Szóval kedden nekivágtunk, oda is értünk, a szerda délutánig történtekről nagy vonalakban beszámoltam (a) tegnap.

Comanesti honlapja itt látható, az állam nyelvét nem beszélőknek talán az Imagini menüpontot ajánlom (ez úgy hangzott, mintha én beszélném, pedig hát nem, sajnos).

Folyt. köv. holnap, bár tudom, hogy felejtek...

2004. április 21.

Csak sebesen, mert lenne meg mit nezni itt is: Comanesti-ben vagzunk Gabbsyval, es (nem lesy kedvem mindent kijavitani, amit ay angol billentyuyet nzoman elirok, meg be is vannak ragadvaa betuk) Ibolyat varjuk (o egy baratnom eredetileg Syatmarbol, Koloysvaron vegeyte a filoyofia syakot tavaly, es most itt tanit magyart egy kicsi faluban valahol a kornyeken).

Tegnap jottunk Csiksyeredaig stoppal, onnan meg vonattal, megaludtunk vmi baratsagos panyioban, vagymertez igyelegfura, panzioban; csak Ibolyacskat nem ertuk utol, nem leven te'rereje csak itt/ott. De ma lejon ugyintezni valamit ugyis, aztan majd hazamegzunk vele a falujaba.
Ma eddig megneytuk a varosi muyeumot, valami herceg elt itt, az o kasetelyaban rendeztek be. Van par terem neprajz, esykoyok,hangszerek, miegymas, aytan haziipar, szottesek, egy berendezett szoba ("grandmother's room", mondta a veyeto lanyka), valamifele medve's nepsyokas jelmezei, es egy terem syepmuvesyet, na jo, szepmuveszet is. Egy tarlo tovabba az epitteto urrol es csaladjarol syol, meg zenetis szerzett az egyik holgy; egy masik pedig a tersegben hasznalt penzeket mutatja be (meg a Voros Hadseregtol is van valami, ekes magyar nyelven ("hamisitasa a haditorvenyszek szabalyai szerint buntettetik").
Jellemzo kulonben, hogy majdnem tobbet agyaltunk a feliartokon ((a'l)tudomanyos es nepetimologiaval), mint ayon, hogy mit is latunk tulajdonkeppen... De "tudunk mi romanul!"
A kastelyt kulonben igen syepen rendben tartjak, meg a varos maga is egeszen erdelyi, ugy tunik. Baratsagosak a nepek, ha nzelveken nem is igen syolnak.
Ja igen, kb. 140 forintbol megebedletunk (hasak peksutibol is), es jollakattunk egy koldust. 2500 lej egy perec, Kolozsvart harom eve volt 3000, most negy/ot.

Hivatkozasok majd otthonrol (itt: Koloysvarrol), ha talaok valamit.

2004. április 18.

Ahhoz képest, hogy (szép képzavarral :-)) egészen hétköznapi vasárnap volt, sok minden eszembe jutott napközben, amit talán érdemes lenne megosztanom Veletek -- persze nem tudom, mi fog most előkerülni belőle.

Délelőtt tehát itthon voltam, küzdöttem többek között Berszán István doktori disszertációjával, amely Kivezetés az irodalomelméletből címmel tavaly(előtt?) jelent meg a Mentornál, és amelyről Orsival okos kérdéseket készültünk föltenni a szerzőnek a holnapi fogadóóráján... Hát, nem sok reménnyel kecsegtet.

Fél 1 körül elindultam Szépékhez, akiket éppen indulóban találtam: a nagy tavasz örömére elindultak valami ismerősnek a bükki erdőben álló házához (az itteni Bükk Torda irányában van). Valamennyit beszéltünk még, aztán elvittek a Házsongárd bejáratáig, ami a tervem volt a délután hátralevő részére.

Jót barangoltam a temetőben: gyönyörű idő volt, szinte kiáltotta minden, hogy az élet él és élni akar. A bejáratnál áll egy fa, amiről a szél épp fújta lefele a fehér szirmokat, mint valami eltévedt havazás; a madarak még a közelből harsogó zenét is túl próbálták fütyülni... (Utóbb találkoztam a hang forrásával is: egy sírt betonozott néhány munkás, az ő autójukból szólt. Ott állt az úton [a két legfontosabb irány ki van építve szabályosan], a temető mondhatni kellős közepén. Örültem neki(k)...)
Az első utam természetesen Lomniczi Meltzl Hugóhoz vezetett, a komparatisztika atyját lassan már csukott szemmel is megtalálnám... :-) Szépen rendbe volt szedve a sírja, meglepetésemre, mert eddig szemlátomást senki nem foglalkozott vele.
Közben rájöttem, hogy ma nincs kedvem turistáskodni, úgyhogy eltettem a könyvet a térképpel, és inkább csak nézegettem körbe-körbe. Persze meglátogattam a Reményik családot, Jósika Miklóst, ők az út mellett nyugszanak; a Bánffyakat meg a Bethleneket kikerülni se igen lehetne, Brassai Sámuel előtt is fejet hajtottam... Lefelé megkerestem Dsida kriptáját ("...felejtsd el arcom romló földi mását"), ez is egyre jobban megy, mióta nem messze tőle fölfedeztem egy elképesztően csúnya üveg-beton építményt (ahhoz már messziről lehet viszonyítani). Szabédihez már kellett a térkép, elmormoltam fölötte, amennyit össze tudtam szedni a Tilalomból ("az ellen-Semmiért Egészen", ahogy Molnár Ágica szobatesóm fogalmazott annak idején -- begépelni most nem fogom :-)); és akkor jöttem rá, hogy Szilágyi Domokost bizony rossz helyre tippeltem, úgyhogy ő kimaradt ma.
Szóval bóklásztam, és közben meg-megálltam az érdekesebbnek ítélt sírkövek előtt, tényleg furcsa dolgokat lehet találni néha. Ott van például az a huszonkét éves fiú, akinek a neve alatt az állt: "joghalgató" (sic), vagy az a hasonlóan fiatalon meghalt társa, akit "orvosnövendék"-ként aposztrofáltak. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de az én identitásomnak eléggé sokadrendű pontja az, hogy "magyarszakos"... Persze a sírfeliratokat szinte sosem az érintettek írják.
Láttam református és unitárius püspököt is néhányat, tudóst, egyetemi tanárokat, főrendiházi tagot, írót, csillárkészítő mestert, román színészt (azt azért sajnálom, hogy igen kevés román név mond bármit is, alkalmasint azon túl, hogy utca és/vagy egyetemi terem is viseli).
Nem mondtam le arról a(z egyébként anyai ágon örökölt) rögeszmémről, hogy az angol temetők a legjobbak, a mértani sorokba rendezett egyforma keresztjeikkel; de ez az erdős-ligetes megoldás sem rossz azért. (Csak ne tettek volna be minden két sír közé egy harmadikat...)
Közben egy Szabó Lőrinc-vers jutott eszembe, a Kortársak [lehet, hogy hosszú a lap, akkor bocsánat].

A Petőfi/Avram Iancu utcán megállapítottam, hogy "dinamikusan fejlődő városunkban" újabb örömteli változás történt: lebontották azt a romházat, amelyben kisebb nyomortelep működött még pár évvel ezelőtt (három éve legalábbis a szertehagyott dolgokból erősen úgy tűnt. 2002-re aztán mintha bedeszkázták volna az ablakait, de az azért megnyugtatóbbnak látszik -- a környék szempontjából legalábbis. A "lakókról" nyilván mit sem tudni).

Ebédelni beültem a Rexbe, s kisvártatva megjelent Orsi is, jól elkacarásztunk az időzítésen (3 körül járt már). Ő már törzsvendég, a pincérsrác jobban tudta, mit kér, mint ő maga. :-) (További adalék, hogy Orsinak elmondása szerint kemény és következetes munkájába került megváltoztatni a pincérek mentális struktúráját, amely korábban láthatólag nem ismerte azt a jelenséget, hogy , (vasárnap délben,) egyedül egy étteremben... :-) )

Innen aztán, hogy teljes legyen a kép, a Bulgakovba sétáltunk át azzal a tervvel, hogy a kerthelyiségben olvassuk (próbáljuk olvasni) a Kivezetést. Neki is ültünk egy-egy cappuccino fölött, aztán Orsit kezdte rémesen frusztrálni, hogy nem jutunk semmire, úgyhogy ő állt föl előbb. Én harcoltam derekasan tovább, de úgy ötre-fél hatra sikerült nekem is teljesen elvesznem benne.

A piarista/egyetemi templomba igyekeztem misére, de szembetalálkoztam két társammal, akik mondták, hogy forduljak is meg akár, mert a Szent Mihályban lesz a mise. Örültem nekik, mert magam nemigen ismerem őket, és jólesett, hogy rögtön tudták, hogy én is oda tartok. (Azért nem volt külön KEL-mise, mert a hallgatónép jórésze még nem ért vissza a vakációból.)
A Szent Mihályban emberemlékezet óta most nem fáztam először.
A mise után aztán még megnéztem egy Szent Erzsébet-oratóriumot a Sapientia(-EMTE) csíkszeredai hallgatóinak az előadásában. Sajnáltam, hogy playback volt az egész, de ez még csak hagyján, hanem valami hajmeresztően hangosra erősítették az amúgy sem tökéletes minőségű felvételeket, úgyhogy időnként már-már ütött a második sorban (az egész közönség az első hat-nyolc padban ült). Az énekfeldolgozások amúgy nem voltak rosszak szerintem, a mozgás sem.

No, kb. ennyit mára. Most járt le másodszor a Cranberries-lemez, mióta elkezdtem...

2004. április 17.

Elfelejtettem egy történetet még a múlt hétről, pedig azt hiszem, elég jellemző.
Fölfeslett a varrás a cipőmön, úgyhogy elindultam a cipészhez -- Orsi és Szisz jó előre kifigyelt már egy "Kovács Attila" feliratú cégért a belvárosban, gondoltuk, ott lesz a legegyszerűbb.
A bácsi éppen olyan volt, mint otthon az öreg suszterek. Alig nézett föl, s már mondta is, hogy sajnos neki ehhez nincs gépe, de tudom-e, hol van a Mátyás szülőháza, abban az utcában van neki egy kollégája, majd ő.
Míg odaértem, töprengtem utána, hogy honnan tudta, hogy nem vagyok bennszülött. Nem jöttem rá. (A cipőt néhány perc alatt megcsinálták.)

Ma a konferenciára végül nem jutottam el (annyi viszont kiderült, hogy nem csak nevében volt Apáczai, és mint ilyen aztán annyira nem is érdekelt), megnéztem viszont Laurát a bábszínházban (Szisz helyett is, aki közben megírta, hogy várhatóan csak hétfőn jön). Nagyon jó volt A tornyocska, a kölkök is élvezték, az elején mind együtt építkeztek tépőzáras elemekből, meg énekeltünk is.

Este Moliere: A nők iskolája. Elszoktam már a két és fél órás daraboktól, de egy rövid holtpont után mindvégig élveztem. A téma kicsit tényleg emlékeztet a Lolitára (a párhuzamra a műsorfüzet hívta föl a figyelmem), bennem -- valószínűleg az élmény közelsége miatt -- mégis a múlt heti Pirandello-darabot idézte föl inkább.
S olyan jó a kolozsvári társulatot a nézőtéren látni is. :-)

2004. április 16.

Délelőtt elindultam megkeresni Sánthát -- mit mondjak, ennél már nehéz lett volna hátrébb tolni a helyőrséget... A belváros közepén van, de egy kb. nyolcas betűvel írt cédulán kívül (az a postaládán díszeleg) semmi nem jelzi. Bizonytalanságomban végül nem is csöngettem be, igaz, hogy a nyitott postaládában benne volt a Szabadság, szóval aligha járt arra bárki is ma.

Az Agapéban újabb kulturális differenciára derült fény (az anyaországi standard és az erdélyi köznyelv (?) között): rakott krumpli címen valami a megszokottól elég jelentősen eltérő egytálételt kaptam. Alapvetően krumpli volt, az tény, meg még tojás is volt benne, de azon túl...? Valamiféle besamel tartozott hozzá, valamint némi prézli, és a tetejére sajt volt sütve.
Amúgy finom volt, csak a kolbászt hiányoltam kicsit.

Utána elindultam a Koinonia kiadó keresésére másodszor. Megint nem találtam meg, viszont sétáltam egy jót. Rájöttem, hogy a Párizs utcának a múltkor alig az egynegyedét jártuk végig Orsival, és a házszámot továbbra sem ismervén most végiggyalogoltam. Találtam rajta egy kedves hatszögletű teret (Piata 1848), néhány újabb "Kolozsvár -- Városi Vízművek" feliratú csatornafedőt, és a végén valami szakadt szocreál gyártelepre lyukadtam ki. Visszafele a piac felé akartam elkacskaringózni, és meglepően jól sikerült a tájékozódás. Közben jobbnál jobb házakat láttam, kár, hogy előbb-utóbb összedűlnek...
Igazuk van azoknak, akik szerint idegenben le kell térni a főútról. Többet mutatnak a kisebb utcácskák.

Öt körül megint elindultam, ezúttal egy kiállításra a helyi Francia Kulturális Központ szervezésében a Tranzit Házban. A lufinyuszik (l. a mellékelt cikket) nekem már nem voltak ott, de pár percet jó volt elnézelődni a meleg színekbe öltöztett ablakok meg a vetítés között. A léggömbkeresés adott apropót arra is, hogy ez egyszer fölfele is tekintgessek: a plafon például még őrzi a zsinagóga nyomait festményekben és héber feliratokban. (Különös, vagy nem is az, hogy mennyi zsinagógát alakítanak át éppen kulturális rendezvényekre, mint pl. az Alterra Szegeden.)
Különben épp Ágost Zoliékkal néztem a Fellegvárból, hogy az épület egyik külső falát tarkára festették szép szabályos téglalapokban.

Innen a KEL-hez sétáltam, de nem leltem ott senkit. Nem csoda, szünet van az egyetemen. A templomnak viszont virágvasárnap óta nyitva van a főajtaja is, ömlik be a napfény.

Ráérő fél órámra ezután beültem a Bulgakovba néhány ív papírral, és mint a régi nagyok, egy márványasztalnál írtam. Igaz, csak levelet, de azt nagy kedvvel és lendülettel. Persze valószínűleg absyntot kellett volna innom, vagy legalábbis kávét a tonikom helyett...

Héttől aztán színház, méghozzá nagytermi, A szarvaskirály a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátékában. Az előadásba viszonylag nehezen rázódtam bele (úgy látszik, mostanában nem a komédia a műfajom), de nagyon tetszettek az árnyjátékok, és egyik-másik mozgás-jelenet is zseniálisan volt megoldva.
Előtte meg közben Pünkösti Laurával (régi áthallgató, Szisz barátnője) és Bogival (vele szerdán találkoztam a ferenceseknél) beszélgettünk, láttam Szép Annát is, és volt még pár arc, akinek kishíján köszöntem, aztán rájöttem, hogy nem, ő nem ismer (tanárok az egyetemről, kolozsvári színészek...). Egy biztos, a csángó népdal: "járom az utcákat, senkit sem ismerek" már nem érvényes rám. :-)

2004. április 15.

Tavasz van!!!
Minden zöldell meg rügyezik! A zöldár is leért a Szamoson, tegnap olyan magas, zavaros és gyors volt, amilyennek talán még sose láttam. A Malomárok is valami homogén barna lét hoz az ablakunk alatt.
Sőt, lassan a két hosszúujjú + kabát is sok...

Ma csak mászkálok, azt hiszem, talán toborzok még pár embert a holnap-holnaputáni színházhoz, vásárolgatok, aztán holnap végre tényleg megkeresem Sántha Attilát (avagy Kemál és Amál korábban a budapesti metróban :-), most itt, esetleg kicsit informatívabb, beszélgetős formában itt). Szombaton valami Apáczai emlékére rendezendő konferenciára invitáltak a magiszterisekkel együtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházába.

2004. április 14.

Rövid otthoni intermezzo után ismét idekinn. Igazán úriasan utaztam, úgyszólván háztól (Pomáz, piactér) házig hoztak.

Este végre eljutottam a két ferences csoport közös miséjére, és nagyon jól éreztem magam. És végre lehet féktelenül allelujázni újra! :-)
Utána elkísértem Julcsit és Magdát egy darabon, utóbbinak rajzoltam térképvázlatot Szeged belvárosáról és ünnepélyes keretek között átnyújtottam a Boross-kulcsot is: a napokban indul, és egy hetet a helyemen fog lakni. Legközelebb Pesten találkozunk, 25-én.

Szisz pénteken, Orsi csak szombaton jön.

2004. április 9.

Délelőtt Magdával és Julcsival antikváriumoztunk: ha visszakapom a kauciót, ezt a helyet is meglátogatom ismét.

A templomba ötre mentem, szép és jó volt minden, utána még a másik ifjúsági csoporttal is találkoztam futólag (ők tizen-éve együtt vannak, és többnyire már házasok), összeültek megbeszélni a holnapi szentségimádást.

Nyolctól színház, Pirandello: Öltöztessük fel a mezteleneket! Erre még nem aludtam, szóval még annyira sem lesz koherens vélemény, mint az előzők, de ez is tetszett -- bár valószínűleg igen csekély szeletét fogadtam csak be. Eszerint ma este Katharina Blum elvesztett tisztességére olvastam rá Bölltől, szóval az a bizonyos újságíró-fajta, aki a HÍRnek rendel alá mindent és mindenkit... Meg persze a szándékok hitele, a ki-kinek-min-mivel-vesz-elégtételt, a kommunikáció képtelensége... Szóval jó darab, és egy-két kisebb momentumtól eltekintve a megvalósítás is belefért az "elvárási horizontomba" :-) .

2004. április 8.

Tegnap délben a szokásos szerdai Posztmodern(izmus), Berszán megint jókat mondott, ezúttal Foucault hatalom- és szubjektumelméletéről. Ezt az órát 2001 őszén (?) is hallottam, de azért volt benne újdonság.

Este színház: Fehér tűz, fekete tűz (Dybbuk). Egészen különös előadás, a Salemi boszorkányokat és a Szent Johannát idézte bennem a szegedi színházból, pedig távol áll tőlük. Tetszett, hogy a rendező igazán szabadon kezelte a teret: a nézők két tábort alkotva ültek egymással szemben, az előadás pedig közöttünk és körülöttünk zajlott. A díszlet és a jelmezek megvalósítása is eléggé "minimalista" volt, de kifejező; a dybbuktól megszállott színésznő pedig igen nagyot alakított.

###

Ma zöldcsütörtök van, aminek örömére spenótot akartam ebédelni, de nem volt az Agapéban. (A túrós puliszkánál maradtam, és cékla-répa-almalevet ittam hozzá, frissen préselve. :-))

Este jól elkéstem az ünnepi miséről. Utána valami litániát mormoltunk, amelyben olyanok voltak, mint hogy a papi rendbe való vakmerő belépéstől meg a szentmise szentségtörő bemutatásától ments meg minket, Urunk. Nehezen azonosultam vele.
Utána meglátogatott Robu Magda és Julcsi: előbbit az egyetemről, utóbbit a hétfői csoportból ismerem. Találtunk néhány tucat közös ismerőst a kárpát-medencei ferences és jezsuita vonalon, ráadásul Magda épp Szegedre készül -- jól elbeszélgettünk. Itt úgy mondanák, találtak a gondolataink; jó volt nagyon.
Itthon vagyok.

2004. április 6.

A vasárnap tehát a szentülés napja volt.
Délelőtt elmentem Szisszel és Laurával az evangélikusokhoz -- azt hiszem, most voltam először evangélikus istentiszteleten. Érdekes volt, jópár dolog emlékeztetett a katolikus vonalra (kezdve azzal, hogy zömmel előre néznek a padok, addig, hogy volt Uram irgalmazz meg Szent vagy), másokban (főleg a nyelvezetben, a prédikációban) meg tiszta reformátusnak tűnt.
A lelkész énekelt, ami Szisz szerint otthon nemigen fordul elő. És ha minden igaz, láttam Szilágyi N. Sándor tanár urat.
És nagyon-nagyon kevés fiatal volt (hogy a középnemzedék hiányzik, azt még kevésbé csodálom).

Délután végre megkerestem Szépéket. Megebédeltem velük, elbeszélgettünk Annával, és a végén még "insomniás" Gyulával is találkoztam. Kezdem látni, mekkora hálával tartozom a Gondviselésnek mindazért az áldásos ténykedésért, amelyet a Szép család az elmúlt években kolozsvári beilleszkedésemért végzett.

Ötre aztán elmentem a kolozsmonostori apátsági templomba misére. Mi tagadás, kívülről többel kecsegtet, mint a belső, igazából odabenn az egyetlen említésre méltó az, hogy a szentélybe tették az orgonát. A kántor háttal énekel, és nem sokat érteni belőle.
Az atya viszont igazán rokonszenves volt, és sok volt a fiatal, még gyerek is akadt.

Este színház, A vadkacsa Ibsentől. Katarzis.

###

Hétfőn nagy kavarodások, rengeteg ember és benyomás.

Délelőtt a szegedi Márton Áron cserkészcsapattal találkoztam, elkísértem őket Mátyás szülőházába, beszéltem egy keveset Gigivel és Jumbóval.
Utána ösztöndíj, végre, már központi probléma volt (vö. "A pénz nem boldogít, de a hiánya sok nehézséget okoz" by B. R.).

Fél kettőtől fél nyolcig iskola: magiszteri órák. Ötig Benő Attilával a szókölcsönzéssel és annak identitásbeli vonatkozásaival foglalkoztunk a román és a magyar nyelv között, utána pedig Szilágyi Sándor tanár úr következett a nyelvi jogokkal. A végén váltottunk még pár szót -- hogyan kerülhettem el ezt a csudálatos embert ennyi évig?!

Háromnegyedre elnyargaltam a színházhoz, találkoztam is Ágost Zolival, Aporral, Beával meg Anitával, akik délután értek ide, de Sziszre bíztam őket. Miután bementek a színházba, én továbbálltam a ferencesekhez, ahol nagy szeretettel fogadtak, váratlanul ért (nem a szeretet; a forma). Ott volt Zsolt is, s végül a Passióról (na, ehhez nem keresek linket :-)) beszélgettek/tünk (én még nem láttam). Igen jókat derültünk közben, meg talán okosabb is lettem egyben-másban.

Negyed 11 előtt jöttem el, és mikor elment előttem a villamos, a lelkiismeret-furdalástól hajtva taxiba ültem, mondván, micsoda dolog az, hogy a tulajdon vendégeimmel jószerivel nem is találkoztam ma.
Aztán itthon sehol senki. Még szerencse, hogy Orsi szobatársa, Ágota elmesélte, hogy a színésznő (Júlia) rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és Zoliék is távoztak; mert már-már azt hittem, nem eresztették föl őket, és most valahol a városban bolyonganak úgy, hogy még a cuccaik is a bezárt szobánkban vannak (ja igen, a kulcsot elvitték magukkal).
Nem sokkal később aztán meg is érkeztek. A recepcióslány (illetve a két ott lebzselő "közeg") lecsapott ugyan rájuk, de végül egyelőre nem történt több annál, mint hogy fölírogatták a neveiket.

Az éjjel aztán Szisszel valami negyed 6-ig (...) beszélgettünk.

###

Ma egy rövid szünet kivételével Zoliékkal róttam a várost. A Szent Mihályba takarítás mián nem engedtek be, de azon kívül, azt hiszem, mindent megnéztünk/tek, amit egy napba bele lehet sűríteni a városban a fontosabb épületektől (templomok, Mátyás- és Bocskai-ház, román katedrális

2004. április 4.

Nem tudom, tegnap miért tegnapelőtti dátumot írt a Blogger, de mindegy, az előző bejegyzés szombat délelőtt született.

S ha a péntek a tudomány, akkor a szombat a kultúra napja volt, a mai pedig a vallásé, persze átfedésekkel. Tegnap délben a bábszínházban voltunk a Jancsi és Juliskán, este pedig nagytermi (!) előadást láthattunk a színházban: a Farsangot Caragialétól. Érdekes volt sok szempontból, például mert nekünk ugye semmiféle háttérismeretünk nem volt az íróról, akit a legnagyobb román színpadi szerzőnek tartanak, és tananyag 9.-ben; nem értettük a gramofon román slágereit, és a folklór-áthallások is csak némi kommentár után váltak egyértelművé.
Viszont azt hiszem, így három rendezése (Vérnász, Éjszakák az Ezeregyből és ez) után immár elég jól fölismerném Mona Chirila egyéb darabjait is; s látok valamit abból az általános nézetből is, amely a két (a magyar és a román) színházi hagyomány különbségéről szól. Eszerint a magyar inkább szövegközpontú és -hű, míg a román nagyobb hangsúlyt fektet a mozgásra, a látványra.

Délután még azért benéztem a RODOSZ-ra is, jók voltak, csak elég gyorsan el kellett jönnöm a színház miatt, hogy ne menet közben kolbászoljak keresztül mindenkin.

A máról majd este vagy holnap.

2004. április 3.

A tegnap délután a RODOSZ konferencia jegyében telt.
Meglehetősen gyengén szervezett rendezvény, sajnos, ami a később kezdéstől egészen addig terjed, hogy nem jutott minden igénylőnek írásvetítő, vagy hogy nem egy időben vannak a szekciók szünetei. Résztvevő viszont van valami száz, hallgatóktól doktorokig és a "fiatal kutatók"-ig. A témák szerintem jók, a felevezetésekről viszont Fried tanár úr jutott újra és újra eszembe, amint elsírja, hogy ezek a magyarok nem tudnak előadni. Hogy olvasnak vagy makognak (itt csak az elsőre volt példa, arra azonban számos).
A délután második felére viszont jól feloldódott a hangulat (legalábbis a nyelvész-irodalmi körben, amit láttam), az jót tett mindenkinek, azt hiszem.

A szünetben lementem tölteni kicsit a napelemeimet :-) a téren, aztán üres pad híján a román katedrális egyik oldallépcsőjére telepedtem A Canterville-i kísértet (és így Oscar Wilde) társaságában.
Egyszercsak odabotorkált hozzám egy néni, és mondott valamit az állam nyelvén.
-- Nu vorbesc romaneste -- vonogattam a vállam, de kész volt a válasszal:
-- Maghiara?
-- Da -- feletem, amire átváltott magyarra.
-- Isten áldja meg magukat!
Aztán még elmesélte, hogy a negyvenes években négy évre Várpalotára kerültek, ott járt iskolába is. Aztán visszajöttek, "nem kellett volna", fogta a fejét. Elsírta, hogy nincs pénze, egyúttal érdeklődött, milyen pénz jár most Magyarországon, pengő-e vagy fillér... Megkérdezte, valami szép imakönyv van-e a kezemben, mondtam, hogy éppen nem, de gyorsan megnyugtattam, hogy szokott olyan is. Erre még megkérdezte, hogy református vagyok-e vagy katolikus; majd figyelmeztetett, hogy ne üljek ott, mert jönnek valakik -- ez nem vált egészen egyértelművé, de mindenesetre a saját érdekemben jobb, ha nem ücsörgök ott. Aztán még indultában visszafordult, és szomorúan közölte, hogy rossz a szeme, zöldhályogos.

2004. április 1.

Délelőtt semmi nem sikerült úgy, ahogy terveztem: se a Koinoniához nem jutottunk el, se az Erdélyi Híradóhoz (avagy az Előretolt Helyőrségre, nekem inkább az). S ami a legszomorúbb: negyven perc sorbanállás után annyit tudtam meg a gazdasági hivatalban, hogy egyelőre nincs ösztöndíjam.

Itthon aztán mondta a koordinátor néni, hogy hétfőig nem is lesz, lévén holnap munkaszünet. Ünneplik a NATO-csatlakozást...

A délután-este viszont igazán remek volt. Amolyan "értelmiségi" csacsogással telt a Bulgakovban két íróember (a költőség mellett az egyik kritikus-irodalomtörténész, a másik író-publicista) és egy Budapesten, a vállalkozási főiskolán világirodalmat oktató hölgy társaságában, jódarabig Orsival is, aztán ő távozott. Beszélgettünk irodalomról, s más ily fontos emberi lomról; kacagtunk :-) nagyokat, és közben egy csomó, az elmúlt hónapban vagy még korábban összeszedett kérdésemre is választ kaptam.
Azt hiszem, valami hasonló jellegű társaságot szeretnék majd ott, ahol élni fogok.